Tudjuk, hogy a foci az elmúlt fél évszázadban rengeteget változott: felgyorsult, keményebb lett, eredménycentrikusabb, és ezzel majdnem mindent meg lehet magyarázni, egyet kivéve: miért örülnek máshogy a játékosok ma, mint régen? Miért szégyellik a karjukat? Miért??
Tudjuk, hogy a foci az elmúlt fél évszázadban rengeteget változott: felgyorsult, keményebb lett, eredménycentrikusabb, és ezzel majdnem mindent meg lehet magyarázni, egyet kivéve: miért örülnek máshogy a játékosok ma, mint régen? Miért szégyellik a karjukat? Miért??
A régi meccsfelvételek rengeteg mindenben különböznek az újabbaktól: rosszabb a kép, bénábbak a hajak, mások a mezek, lassúbb a játék. De mi lett a gólörömmel? Az elmúlt bő fél évszázad vébédöntői alapján próbáljuk meg szemléltetni a változást.
1962-ben a brazil Zito így örült a csehszlovákok elleni góljának. Nagyjából úgy, ahogy sokáig a futballisták 99 százaléka is tette: reflexszerűen égnek lökött karokkal. Semmi öklözés, semmi félkarozás.
Jellegzetes tartozéka volt még a korszaknak az egy helyben pattogás. Wolfgang Weber ilyen suta ugrabugrálással ünnepelte az angoloknak lőtt egyenlítő gólját '66-ban. El tudtok képzelni ma hasonlóan esetlenül ünneplő futballistát?
A brazil Gerson 1970-ben bombagólt lőtt az olaszoknak, de a szolid öröme és a frizurája alapján mai szemmel inkább tűnik lelkes öregfiúnak, semmint annak a klasszisnak, aki volt.
A foci pedig rendületlenül fejlődik: már vannak piros és sárga lapok, csere, meg ami kell, de Gerd Müller még mindig ugyanazzal a mozdulattal nyújtja a magasba mindkét kezét, és ugyanúgy pattog a hollandok elleni győztes gólja után 1974-ben.
Az argentin Bertoni mindent eldöntő gólja sem hoz sok újítást, standard ünneplés – évtizedek alatt semmit sem haladt a gólöröm evolúciója.
És akkor 1982, Marco Tardelli. Íme egy híres és paradigmaváltó gólöröm: a karok egyszer sem kerülnek a váll vonalánál feljebb, és ki sincsenek nyújtva! Fontos, hogy a következő olasz gólt szerző Altobelli még a régi stílusban örül, szóval a meccs távolról sincs lefutva.
A '86-os argentin-–nyugatnémet meccs még a régi iskola jegyében telt, de a mindent eldöntő gólt lövő Jorge Burruchaga masszívan oldschool ünneplését egy óvatos térdre omlással teszi áramvonalasabbá. Új idők szele ez a labdarúgásban.
A kilencvenes évekbe fordulva atlétikusabbá válnak a focisták, már kisportolt gladiátoroknak tűnnek a vézna elődökhöz képest. Andreas Brehme ennek megfelelően izomból örül a mindent eldöntő tizenegyesgólnak. Amúgy is kezdenek elterjedni a mindenféle koreografált, egyedi gólörömök, innentől már semmi nem lesz a régi.
A '94-es döntőn nem esett gól, ezért csaltam, és az elődöntős Romario-gólt tettem be a svédek ellen. És ez nem is baj, mert fontos lépés: a brazil csatár egyszer és mindenkorra leszámol az égnek lökött karral, helyette széttárja – a modern futball már a Messiás-komplexusé.
Négy évvel később Zinedine Zidane a mezét csókolgatja a braziloknak fejelt második gólja után, és csak fut, mintha nem tudná, hogy a karjait mire lehet még használni. (Az elsőnél egy pillanatra azért felkapja őket, de aztán rohan is tovább.)
2002-ben Ronaldo is kínosan ügyel rá, nehogy vállsík fölé menjenek azok a karok, helyette önfeledten repülőzik. Ekkor vajon már egy titkos FIFA-utasítás tiltotta az oldschool gólörömöt. Vagy mi történhetett?
És aki azt gondolná, hogy csak konteóztam az előbb, nézze meg Marco Materazzit 2006-ból, amint egy pillanatra elfeledkezik magáról, és zsigerből úgy örül, mintha 1958-ban járnánk, majd egyből korrigál, és csak a két mutatóujját nyújtja az ég felé. Az égbe mutogatós gólöröm pedig már trendi – jobb nem belegondolni, mit kapott volna a többiektől a meccs után, ha nem veszi észre magát időben.
Emlékeztek, pár giffel feljebb hogy fogadják a németek Weber utolsó pillanatbeli egyenlítő gólját? Udvariasan visszafogott szökdécseléssel, miközben Iniesta 2010-ben szintén nagyon fontos gólt lő, és utána veti magát a teljes 23-as keret. A világgá rohanó spanyol játékos még a mezét is leveszi – képzeljük el ezt 1966-ban!
És akkor Mario Götze, tegnapelőtt. Senkinek eszébe nem jut már a feje fölé emelt karral ünnepelni. Csak az őrült rohanás maradt mára, semmi más.
Fotó: AP Photo