Hát arra, hogy félremagyarázzuk, aljas és előre megfontolt politikai okokból, esetleg színtiszta butaságból. Kezdem az elején.
A mindenféle mondások félremagyarázásának, elferdítésének, sőt az eredetivel homlokegyenest ellenkező értelmezésének komoly hagyományai vannak úgy hazánkban, mint a világ valamennyi táján. “Mens sana in corpore sano.” – mondja például a művelt francia nyomán boldog-boldogtalan, egyenes és közvetlen összefüggést vélve felfedezni a testi egészség és kiválóság, valamint a lelki nagyság között. Hogy aztán a képekben megmutatkozó világ ezt valahogy nem kívánja tényekkel alátámasztani, az annyira sem érdekli atlétatermetű kiválóságainkat, mint csoportos uszodai erőszak az egyszeri miniszterelnököt. Persze a mondás eredetije valami olyasmire tesz ajánlást, hogy célunk az legyen, hogy ép testben ép lélek lakozzék. Ami persze nagyon mást jelent, mint az ép test = ép lélek baromság. Hasonló kaliberű mentális agyfasz a “Halottakról jót vagy semmit.”, ami egyfelől nem is így van, másfelől nem is ezt jelenti, de annyira bosszantó az egész, hogy ennél több szót nem is érdemel. Hanem a mesék!
Valamikor másodikos koromban futottam bele először A tücsök és a hangya bájos meséjébe. Meg abba, hogy mire képes az alulképzett, kontraszelektált tanerő, ha a butasága makacssággal párosul, és mindehhez ideológiai hátteret is biztosít a hatalom. A tücsök és a hangya ugyebár a világnak ebben a szegletében vagy 60 éve a munka becsületének dicshimnusza, a szorgalom meséje, a munkáskéz értelmiségnél és művészetnél előbbre valóságának aljas kis pamfletje. Mondom, nálunk. Mert amúgy 7 évesen számomra napnál is világosabb volt az, amit tanítónénim vagy nem tudott kihámozni a meséből, vagy – ami még rosszabb – szándékosan elhazudott, nevezetesen hogy a mese nem más, mint az Alkotó, a Művész panasza a laikus és ostoba proletártömeg szellemi kiválóságának ordító hiányáról. Antihőse a szemét kis görény hangya, aki nagy pofával vágja oda az alázatos művésznek, hogy akkor táncoljon is, ha már zenélni tudott nyáron, enni meg majd eszik, ha a jóisten vagy a párt megsegíti. Gyerekként is egyértelmű volt, s ebbéli véleményemet jeleztem is, hogy a tücsök bizony keményen dolgozik, pont olyan keményen, mint a hangya, csak míg az egyik munkája a vetés és az aratás, a másiké a szórakoztatás és a művészet. Hogy a kedves jó kurva anyját a kis hangyapöcsű nyomingernek, mert amikor a fáradtságos betakarítás idején a tücsök zenéje adott enyhet és kitartást, az szenderítette álomba és az adott erőt neki a folytatáshoz, akkor bezzeg nem volt ilyen nagy a pofája. Ica néni persze ezt az értelmezést (a nyilvánvalóan és ordítóan az író szándéka szerint valót) helytelenítette, és ebből is valamiféle munkásosztály-dicsőítést akart kikerekíteni, ordító és zokogó tiltakozásom közepette. És ez nagyon fájt, és fáj azóta is, folyton, meg-megállva, szűnni nem akarón.
Ma már – szerencsére – ilyen nem fordulhatna elő. Hiszen eltelt 30 év. Ma már nem kommunizmus van, ma már tudjuk, hogy a szellemi munka nemhogy kevesebb, de több, mint a kétkezi. Ma már nem akarjuk, hogy a művészet magát tartsa el, ma már nem kívánjuk, hogy ha eltartjuk, cserébe a mi dalunkat játssza. Ma már a tanárok nem akarnak ideológiai nevelést folytatni alsó tagozatban, nem prédikálnak erkölcsről és morálról, a tanítók jól képzettek, és a gyereket együttműködő partnernek tekintik, nem beosztottnak.
Vagy várjál! Oh, a picsába…