Most már tényleg Taylor Swift a legnagyobb popsztár a világon?

Jönnek a hírek új lemeze elképesztő rekordjairól, minden róla szól az utóbbi hetekben, pedig nemrég még túl amerikainak tűnt a világsikerhez. Most minden megváltozott, és én még a lemezét is meghallgattam!

Amerika nem a világ

Az amerikaiak szeretik azt hinni, hogy ők maguk a világ, és egészen az idei nyárig elnéző mosollyal nézhettük egyéb tájakon azokat, akik Taylor Swift amerikai egyeduralmát már kiterjesztették a teljes bolygóra.

Pedig ez nyilvánvaló túlzás volt: a pennsylvaniai énekesnő annyira amerikai jelenségnek tűnt, hogy sokáig el sem lehetett képzelni, hogy Lady Gagával és Rihannával emlegessék egy lapon. Eleve countryénekesnőként indult, és bár átmerészkedett néha a dance-pop területére is, sokan csak akkor hallottak róla először, amikor Kanye West öt éve belefojtotta a szót azon a bizonyos díjátadón.

Ártalmatlan, jól nevelt szomszédkislányos dalokat énekelt arról, hogy valami szemétláda megint összetörte a szívét, és pont olyan énekesnőnek tűnt, akivel azonosulhat a fehér Amerika nagy része. Ezen az sem változtatott, hogy közben fokozatosan alakult át igazi popsztárrá.

A két évvel ezelőtti Red már nyilvánvalóvá tette, hogy Amerikában ő a No. 1 a korosztályában, és közben külföldön is fel tudott mutatni ezt-azt, például Madonna óta ő lett az első énekesnő, aki rendes stadionturnét csinált Ausztráliában.

Az idén pedig bejelentette, hogy jön az első igazi poplemeze, amin nem lesznek countrys balladák és hasonlók, és készen áll betölteni a vákuumot, hiszen Lady Gaga a jelek szerint túl van a zenitjén, Beyoncé már egy másik generáció, Miley Cyrus inkább a provokációval van elfoglalva, a többiek meg alacsonyabb osztályban játszanak.

Swiftnél nagyon fontos tényező, hogy nem csak úgy elénekli a producerei által összerakott dalokat, mint Rihanna vagy Britney Spears, hanem egy valódi énekes-dalszerző, aki hangszereken is játszik. Nem mintha ettől automatikusan jobb lenne, amit csinál, de a jelenség megértéséhez lényeges szempont ez.

Ráadásul a jókislány-image is eltűnt, miután egyre többen bírálták nyilvánosan Az Erkölcsös Amerika nevében a magánélete miatt: pár év leforgása alatt járt többek között Joe Jonasszal, Jake Gyllenhaallal, John Mayerrel és a One Direction-tag Harry Stylesszal is, meg még pár másik emberrel, akik neve nekem nem mond sokat.

Ilyen előzmények után robbant be nyáron a Shake It Off, egy igazi popsláger: semmi akusztikus gitáros szenvedés, a szám még a Toni Basil-féle Mickeyt is felidézi kicsit. Nem mondom, hogy sokat hallgattam volna magamtól, de soha rosszabbat a "csapból is ez folyik" kategóriából – mert igen, ebből valódi világsláger lett, itthon is sokat lehet hallani.

Aztán most októberben megjelent az 1989 című lemez (ebben az évben született Swift), és elképesztő rekordokat döntött: Eminem 2002-es lemeze óta nem adtak el ennyit egy hét alatt lemezből. Továbbá egy hét alatt annyit vettek belőle, amennyit egy lemezből sem az idén, és ez lett 2014 első platinája. Lehet, hogy döglődik a lemezipar, de ezek óriási számok.

Vannak, akik annak is tulajdonítják mindezt, hogy Swift nem hajlandó beadni a derekát a Spotifynak – hogy meggyőződésből (hiszen a streamszolgáltató tényleg híresen keveset fizet lejátszásonként a zenészeknek), vagy üzleti számításból, az mindegy is. A lényeg, hogy Taylor Swift dobott egy óriásit, és ezt már mi sem vehetjük semmibe itt Európában.

Mégis Amerika a világ?

Még én sem, pedig mostanáig semmi érdekeset nem találtam Taylor Swiftben: a dalai standard amerikai tinipop slágereknek tűntek egy kis countrys kanyarral, de ezt leszámítva is túlírt, túldramatizált szenvelgés volt az összes, nem is értettem, hogy képesek egyáltalán komolyan venni az olyan kritikusok is, akiknek amúgy adok a véleményére.

Az 1989 az első lemeze, amit meghallgattam, és nem mondom, hogy rajongó lettem, sőt, semmilyen tragédiát nem okozna, ha sose hallhatnám a legtöbb dalt róla. Mégis, eleve gond nélkül képes voltam végighallgatni, úgy, hogy nem idegesített egy szám sem, pedig Swift tud manírosan énekelni, de most dicséretesen visszafogja magát, és nemcsak azért, mert egy ún. ballada sincs a lemezen.

Ebben egyrészt a koncepció játszhat komoly szerepet: Swift a nyolcvanas évek popzenéjét akarja felidézni, ami nem éppen egyéni törekvés, sőt, kicsit már el is késett a revivallel, hiszen a kilencvenes évek van soron egy ideje, de mégsem tűnik lejártnak. Másrészt ott vannak a segítők, csupa kipróbált zeneipari mágus, mint a svéd Max Martin, aki Britneytől Katy Perryig mindenkivel dolgozott már a nagy sztárok közül, és a jelek szerint Swiftnek pont a jobbik oldalát hozta elő.

Tökre felszabadító, hogy Swift nem akar istenigazából mai és divatos dolgot csinálni: nincs R&B, nincs rapbetét will.i.am-től, és nem toltak egy szám alá sem valami veretős EDM alapot sem, no meg nem lehet összekeverni a dalokat egy tetszőleges Rihanna-számmal. És ugyan messze van még a "gondolkodó ember popsztárjaitól", mint mondjuk Robyn, és túl amerikaiak és kiheréltek a számok ahhoz, hogy szeressem annyira, mint amennyire a legjobb Girls Aloud- vagy Rachel Stevens-számokat bírtam tíz éve, viszont ez a maga nemében akkor is egyedi a mai sivár mainstream popplaccon.

Vagyis felőlem tarolja csak le nyugodtan Taylor Swift a világot ezzel a lemezzel, semmi kifogásom ellene. Sőt, ha esetleg a turnéja elérne Budapestig, az is lehet, hogy megnézném itt – bár azt nem tudom megígérni, hogy a régi balladáiból álló blokk alatt nem akarok majd kimenekülni a büfébe.

Fotó: Greg Allen/Invision/AP Photos