José Mourinho szerintem szórakoztató médiafigura és oltári ügyes, ráadásul egészen okos fickó, de mégis ő a XXI. század világfutballjának legkártékonyabb szereplője. Ő a globális foci Orbán Viktorja, aki mindig sértett és mindig ellenzékben érzi magát.
Mourinho felszínes ránézésre a világ legjobb edzője. Igyekvő focitolmácsból pár év alatt a globális futball 5 legismertebb figurájának egyike lett. A fantasztikus keretekkel dolgozó nagyágyúkhoz, Guardiolához, Heynckeshez vagy Ancelottihoz képest ő fing csapatokkal – Porto, Inter – nyert két BL-t is, és mindenhol bajnok lett, ahol próbálkozott. (Igaz se a Chelsea-vel, ahol annyit költhetett, amennyit akart, se a Reallal nem tudott BL-t nyerni.) És több szó esik róla úgy általában, mint három pinázó-sportkocsizúzó csodacsatárról együttvéve.
Mourinho ráadásul igazi szakmai forradalmár, hiszen egy teljesen új edzőtípust vitt egyből a csúcsra. Előtte a legtöbb híres edző jó, még jobb vagy világhírű focistából keletkezett, öregedés és kitartó piálás útján. Mourinhónak azonban nem volt értelmezhető játékosmúltja, ellenben egészen fiatal korától tudatosan sztáredzőnek készült. Ezért tanult az egyetemen, ezért tolmácskodott hosszú évekig Robson mester, majd Van Gaal mellett. A lába és a pálinkás butykosa helyett a fejét használta, amire előtt elvétve akadt példa a szakma történetében.
És miközben a kollégái nagy része örül, ha képes egy egyeneset nyilatkozni, ő ügyesen és szórakoztatóan használja a médiát.
Szóval minden adva lenne, hogy Mourinho legyen a legnagyobb, mégsem lett belőle több, mint a kétezres évek világfocijának Rontó Pálja. Ennek szerintem négy, egymással szorosan összefüggő oka van:
– csak a rombolásban tökéletes
– az általa létrehozott produkció érdektelen
– ő hozta be a gyökérséget az elit foci legmagasabb szintjére
– ő a világfutball Orbán Viktorja, aki állandóan ellenzékben van
Mourinho a legnagyobb erdeményeit a leglenézettebb, legesélytelebb csapataival, a Portóval és az Interrel érte el. Az összes bukása olyan helyeken történt, ahol alapvetően bent ült a mézesbödönben, mint Londonban és Madridban. Ennek az egyik oka az lehet, hogy az ellenfelek játékának elrontásában a legjobb, a másik az, hogy a külvilággal szemben folytatott permanens szabadságharc valóban hátrányos helyzetből jobban áll az embernek, mint amikor a világ legtehetősebb klubjaiban üldögél. Ebből az orbáni hozzáállásból Mourinho a menő klubjaiban sem tudott kilépni, így az általa irányított Real és Chelsea a passzív-agresszív és simán csak agresszív sérelmi politika bástyái lettek, oldalvonal menti verekedésekkel, bírólökdösésekkel, köcsög, alattomos játékkal, felhergelt, szándékosan elprosztósított játékosokkal. A narratíva a kisemmizett, a bírók által nyomott, az UEFA által valósággal üldözött Mourinho-csapatokról szólt. Ami igencsak abszurd volt a két klub múltját és anyagi lehetőségeit nézve. Nézd meg, milyen hangulatúak mostanában az ő időszakában gyakran gomorgörcsöt okozó El Clasicók, és konkrétan hogy viselkedik mondjuk kreatúrája, Pepe, amióta a nem gyökér Ancelotti az edző.
Mourinhóval esztétikai-szakmai szempontból az a fő baj, hogy az általa létrehozott termék érdektelen. És ez nem utolsó szempont azért. Nem az a baj, hogy célfutballt játszat és kivételes érzékkel tudja megölni az ellenfél játékát. Az ellenfél játékát a Barcelona vagy a Bayern is kivételes érzékkel tudja megölni. A baj az, hogy Mourinho csapatainál ez a semlegesítés nem az alap, amire a játék épülne, hanem lényegében maga a produkció.
De még ettől is lehetne nagy edző, ha akad elég néző, aki nem szórakozni akar, hanem koncepcionálisan élvezni, hogy valaki sikeres. Legföljebb én nem kedvelném. De a talán legnagyobb baj az vele, hogy ő emelte be a foci legmagasabb szintjére a kispályás gyökérséget mint gyakorlatot és focifilozófiát. És ez viszont már kifejezetten kártékony dolog.
Ha jártál már kispályás focikupán, vagy bajnokságon, akkor már találkoztál a Köcsög Hőbörgők csapatával. Ők azok, akik az összes labdára arrogáns pöcs módjára lépnek oda hátulról, de köpködve rohanják le és veszik körbe a bírót, ha te véletlenül hozzájuk érsz. Akik folyamatosan a bíróval üvöltöznek, miközben a pályán végig beszólnak, csipkedik, rugdalják és cukkolják az ellenfelet. Akik rátaposnak a lábadra, könyökkel gyomoron vágnak, és letépik rólad a mezt, amit ha szóvá teszel, ordítva körbeállnak és lökdösve kurvaanyáznak. Akik, miközben egy méterre állnak el tőled, hirtelen ordítva az arcukhoz kapnak, és a földre vetik magukat. Az ő edzőjük nem adja a vissza a labdát fél perccel a vége előtt, mondja be a kamukezezést és uszítja rád a játékosait.
Az erőszakos prosztóság meg a sunyi kocsmatempó persze nem idegenek a focitól, de a központilag irányított agresszív tahóság legmagasabb körökben való elismertetése Mourinho nevéhez fűződik. És neki köszönhetjük az olyan BL-elődöntőket is, mint a tegnapi. Ami azt mutatta meg, hogy milyen az, amikor a Nagy Köteledő még csak nem is kötekszik, csak megöli a meccset, aztán elégedetten hazarepül. Legalább nyúlt volna be valakinek a szemébe.