Mukinyúl egy hatalom ez a Türkmenisztán, nem diktatúra

Legutóbb ott hagytuk abba, hogy ha megint meghívnak, elmeséljük azt is, milyen a könyvvásár. Meghívtak. Az viszont, aki valami véletlen folytán nem járt volna még Türkmenisztánban, kezdje inkább a tavalyi cikkel, hogy ne maradjon le az első benyomásokról sem.

Mert másodikra, sőt, igazából harmadikra – az indexes írás ugyanis az első két út élményeit foglalja össze egyben – már semmi sem olyan. Az isztambuli repülőtéren a fejkendős, népviseletes asszonyokat ismerősként üdvözlöd a kéttonnás kézipoggyászaikkal együtt, tökéletesen tudod, hogy hova mész, és az asgabati érkezéskor csak legyintesz. A telefonod nemhogy működik, de még csak nem is olyan drága használni. Mihez képest persze, a hívásindítás így is 890 forint, de tavaly még ezerkétszázba került, tavalyelőtt pedig Faraday-kalitka volt az egész ország: a nem helyi készülék semmilyen hálózatra nem csatlakozhatott. Most meg. Gagyi. Mukinyúl egy hatalom ez, nem diktatúra. Hát egy pontja se maradt a világnak, ahol lehet még egy tisztességeset rettegni?

De, maradt. Nem kevés, és némelyik nincs is olyan messze innen. Azért viszont tulajdonképpen senki nem haragszik, hogy az asgabati túra így harmadjára már nem tűnik vakmerőbb kalandnak egy siófoki vállalati üdülőben eltöltött hetes turnusnál. A vállalat pedig, amelyik a Balaton helyett Türkmenisztánba küldi nyaralni munkatársait, könyvkiadó. Egy Pesten élő amerikai író baráttól jött az információ annak idején, hogy minden szeptemberben nemzetközi kiállítás és vásár van ott, és kis szerencsével be lehet kerülni a meghívottak közé. Üzletet kötni képtelenség ugyan, olyannyira, hogy törvény van rá: külföldi szerzővel tilos szóba állni.

A kivétel az említett barát, az ő tízoldalas gyerekfüzete az egyetlen nem türkmén szerző által jegyzett könyv, amely a közép-ázsiai köztársaság önálló államiságának mintegy húsz éve alatt megjelent. Ő sem tudja, hogy történt, talán az USA követsége lobbizta ki, hogy erősítsék népeik barátságát (tekintet nélkül a Kara-Kum sivatag és a Kaszpi-tenger alatt fellelhető földgáz- és olajtartalékokra, nyilván), szerződést vagy bármilyen papírt mindenesetre nem látott, egy szőnyeget viszont kapott ajándékba a tiszteletpéldányok mellé. A helyi irodalmi életről, pontosabban annak hivatalos részéről egyébként is sokat elmond, hogy az idei év slágere Gurbanguly Berdimuhamedow elnök műve, a Türkmenisztán gyógynövényei sorozat hatodik kötete. Az előző ötöt is ő írta, de ez most különösen erősre sikerülhetett, mert a kiállítás első napján külön konferencia is szól róla az emeleti nagyelőadóban.

Olyan könyvet persze nem könnyű találni, amihez ne lenne az elnöknek köze: főszabályként elmondható, hogy ami arrafelé megjelenik, azt vagy ő írta, vagy róla szól. Kiadó egy van, az állami – mint egyébként minden más is, magánkézben csak egészen kicsi vállalkozások lehetnek. Bármilyen nyilvánosságot, potenciális propagandát, hírt és egyáltalán képet meg betűt érintő területen pedig még azok sem. És bár hipermodern Heidelberg nyomdagépet már sikerült venni, papír is akad, szándék kevésbé. Becslések szerint évente jó ha négy-öt új kiadvány kerül a boltok polcaira, amely polcok ráadásul ki tudja, hol vannak, mert könyváruházzal vagy akár csak egy utcai pulttal sem találkoztunk az egész városban eddig még egyszer sem.

Fenti körülmények között már épp kezdenénk is lesajnáló mosollyal vállon veregetni a helyieket: nem baj srácok, egyszer majd ti is megtanultok írni-olvasni. Ehhez képest aztán finoman szólva is meglepő, amikor a harmadik ember lép oda a standunkhoz Petőfi Sándort emlegetve. Egyikük ráadásul még kérdez is, na és mi ismerjük-e az ő nagy nemzeti költőjüket? Zavartan mutogatunk a magunkkal hozott mintapéldányokra, sajnos a mi szakterületünk a kreatív hobbi, kötős meg horgolós könyvek, origami, színes ötletek, kertészet, barkácsolás, ilyesmi, úgyhogy be kell vallanunk, mitagadás, nem. Nahát – csóválja a fejét –, pedig esküdni mert volna, hogy ő látta ezt valahol még magyarul is. Na de várjunk, mindjárt utánanéz – mondja, és elviharzik, majd kisvártatva visszatér egy gyűjteményes kötettel, ahol sok egyéb mellett Gyárfás Endre fordításában tényleg a mi nyelvünkön is ott szerepel egy vers a szóban forgó tizennyolcadik századi tudós-poétától. Akinek nevét jegyezzük meg akkor együtt (a kultúrfölényről szóló elképzeléseinket meg felejtsük el): Magtymguly, vagy oroszosan Mahtumkuli (1724–1807).

Odáig azonban, hogy eljusson a fenti beszélgetésekig, át kell verekednie az embernek magát néhány akadályon. Elsősorban is Atayew úron, aki nem azonos az ugyanilyen nevű, 2002-től 2006-ig a Türkménbasi alatt szolgált, majd annak halála után a jelenlegi vezetés által börtönbe zárt egykori parlamenti elnökkel. A mi Atayew urunknak még mindig van hatalma, hiszen posztos rendőr a Sergi Kösgi, azaz a Kiállítási Palota hátsó bejáratánál. És oda rövidnadrágban be nem enged. Hiába mondanánk, ha tudnánk eléggé oroszul (pláne türkménül), hogy daragij goszpogyin, a kiállítás csak holnap kezdődik, most még csak a bepakolás napja van, viszont harmincnyolc a fok, hát térjünk már jobb belátásra. Szó sem lehet róla. Ez itt kérem hivatalos épület, és rövidnadrágban különben is csak a gyerekek járnak.

Bepakolni viszont be kell, ha már elcipeltünk negyvenkilónyi könyvet bőröndben és kézipoggyászban, annak ellenére, hogy igazán nagy jelentőséget nem érdemes tulajdonítani az ügynek, mert elrendezgethetünk mi mindent szépen, de úgyis jön még a megnyitó előtt a helyi hivatalos dekoratőr, hogy akkurátusan kiaggassa az elnök képét minden egyes stand hátsó főfalára. Még az amerikai követségére is, mert ők is kiállítanak (még Magtymguly-összes is van náluk angolul), de onnan aztán némi morgás után végül mégis leszedi.

Mi viszont élvezzük a látványt, és fotózkodunk vele illedelmesen, ahogy kell. Mert a nyitónapon már mi is zakóban-nyakkendőben feszítünk, és végül előző délután is visszamentünk legalább egy farmerért a szállodába. Ahol szintén katonás rend uralkodik. A nekünk kiutalt szobákat például még egymás között is szigorúan tilos elcserélni. Vendéget felvinni meg végképp nem szabad, leszámítva a hotel aljában üzemelő bárban szolgálatot teljesítő örömlányokat, akik viszont maguktól, hívás nélkül is feljönnek és bekopognak, még azután is, hogy tisztázzuk: nem tervezünk közelebbi kapcsolatba kerülni velük. Azt már tavaly is sejtettük, hogy valamilyen lehallgatónak lennie kell, és idén meg is látunk a csillárban egy kompakt kis berendezést USB- és memóriakártya-bemenettel, play, record, rewind és forward gombokkal. Ezt itt:

Lehet persze, hogy ezt gyárilag így árulják, gondolva azokra, akik a kényelmes esti ejtőzés előtt némi testmozgásra is vágynak, és szeretik létrára mászva elindítani a pendrive-ra vagy SD-kártyára másolt muzsikát. De ha mégsem, akkor őszintén reméljük, hogy tényleg ül valaki a vonal túlsó oldalán, és ugyanez a technika elérhető a fürdőszobában is, különös tekintettel a tartózkodás harmadik-negyedik napjára, amikorra szinte mindenkit minden évben menetrendszerűen elér a kötelező hasmenés. Attól függetlenül, hogy a kaja kimondottan jó. Illetve épp azért.

Mert ismeretlen baktériumok ide vagy oda, képtelenség ellenállni az ízeknek. Sárgarépás rizottó bárányhússal, bárányleves, faszénen sült „lulja kebab", a kínai verzióhoz vagy az orosz pelmenyihez hasonló fokhagymás, darált marhahúsos batyu és a csirkeszárnyakkal és rengeteg tésztával tálalt tejfölös-babos „unas" nevű leves – hogy csak néhányat soroljunk a kötelező fogások közül. Bátrabbaknak mindezt leöblíteni egy kancsó ayran, ami nagyon nem olyan, mint az itthon (vagy Németországban, vagy akár Törökországban) kapható dobozos joghurtital. A türkmén változatot inkább a többhetes aludttej és a kumisz közé lőnénk be valahová, bár utóbbihoz még nem volt szerencsénk, de így képzeljük el. Az igazi ínyencség pedig a lámapecsenye lehet, de abból sajnos hatszázhúsz manat (mintegy ötvenezer forint) egy adag abban az étteremben, ahol egyébként négyen esszük magunkat félholtra borravalóval együtt száznyolcvanból. Úgyhogy nem veszünk.

Fonalat ellenben szeretnénk. Anyacégünk bízott meg, hátha beszerezhető némi különleges alapanyag a kötőskönyvekhez. Körbekérdezünk tehát, de eleinte leginkább csak vállvonogatás a válasz, próbáljuk meg talán az ócskapiacon, mert ilyen boltokat senki nem ismer. Aztán a Türkmén Képzőművészeti Akadémia standján egy hölgynek felcsillan a szeme, megvan, hol kell érdeklődni: a szőnyegminisztériumban! Írjuk ezt le még egyszer. Szőnyegminisztérium. Türkménül: Haly Ministrlik. Oroszul: Minisztersztvo Kavrá. Magyarul: Szőnyegminisztérium.

Értjük, hogy nemzeti büszkeség és fontos türkmenikum, de azért mégis. Na mindegy, a lényeg, hogy itt van mindjárt a sarkon, fussunk át akkor gyorsan. Tízemeletes épület, és első blikkre úgy tűnik, legalább ennyien dolgoznak is benne. Néhány perc ácsorgás után feltűnik az első ember, vele még nem nagyon értünk szót, izvenyitye, jeszty kolég, kto gávárit pá ángliszki? Jeszty. Előkerül kisvártatva, és hamar tisztázzuk, hogy arra is van törvény: fonalat eladni senkinek sem szabad, azt csak szőnyegkészítésre lehet használni. De ha gondoljuk – teszi hozzá –, lenne itt elfekvőben pár vagon gyapjú, nem sok, harminc-negyven tonna csak, fekete és fehér színű vegyesen. Matekozunk kicsit, elférne-e ennyi otthon a húsz négyzetméteres körúti bolt valamelyik sarkában, de aztán úgy döntünk, mégis elég lesz vásárfiának az az öt deka tevefonal, amit egy utcai árusnál találtunk az orosz bazárban. Azért köszönjük.

A továbbiakban pedig a hiábavaló próbálkozások helyett koncentrálnánk inkább a turistáskodásra. Annyi hivatalos program maradt már csupán, hogy interjút adjunk néhány helyi újságnak. Ez viszonylag könnyen megy: jön egy ember, lefényképez, elkéri a névjegyedet (amiről aztán vagy sikerül jól lemásolni a nevet, vagy nem), és minden további macera vagy beszélgetés nélkül másnap már olvasod is az aktuális lapban, hogy te is mélységesen egyetértesz az elnök úrral abban, hogy a könyv a haladás és az együttműködés útja, valamint nagyon köszönöd neki személyesen a meghívást, és így tovább. Az amerikaiak két standdal odébb kicsit zúgolódnak emiatt, de hát istenem, honnan is tudhatnák ők, milyen az igazi pártfüggetlen közmédia. Egyébként meg mindegy is, az újságot hozzuk haza emlékbe, és megyünk inkább látványosságokat nézni most már tényleg.

Darwaza, a pokol szája, a Kaszpi-tenger partvidéke, vagy Mary, az ősi város az egykori selyemút mentén kizárva, mert vízumunk csak a fővárosba és környékére jó. Itt van viszont nem messze a kábelvasút, rögtön Asgabat mellett a hegyekben. Hatszáz méterről ezerkétszázra visz, miközben szögesdróttal, hőkamerákkal és gereblyézett biztonsági sávval megerősített országhatáron is átível, mert a felső állomás már tulajdonképpen a senki földje, a hegytetőn túl pedig kezdődik Irán. Határsáv ide vagy oda, fönt helyes kis étterem működik, a terasz végében táblával: innen ne tovább. A buta turista azért megpróbálja, jé, hát itt megy ez az ösvény, mi lenne, ha csak pár lépést legalább, esetleg addig a kunyhóig ott szemben a hegyoldalban. Ami persze a határőröké, ki is dugnak az ablakán egy géppisztolyt, a buta turista pedig iszkol vissza, és kikér még egy kólát a teraszon inkább, citromkarika nélkül. Hadd legyen egy kis bevételük, mert rajtunk kívül láthatóan nem jár erre senki. Az ötvenforintos menetjegyet alapul véve azért a beruházás pár millió év alatt remélhetőleg így is megtérül majd, nekünk meg direkt jó, mert a látvány a holdbéli tájjal és lábunk alatt a sivatagi márványfővárossal valóban lélegzetelállító.

Ugyanúgy, ahogy másnap majd Nisa is, a valaha volt Pártus Birodalom királyainak nekropolisza, ahová viszont ránézésre tényleg azóta nem tette be ember a lábát. Fel is merül a kérdés, hogy ha most nekiállnék kislapáttal, hogy hazavigyek egy darabot a kétezer éves agyagfalakból, akkor tényleg nem szólna rám senki? Létezik, hogy az UNESCO világörökségi listáján is szereplő helyszínt egy darab portás őrzi, ő is egy kilométerre innen egy üvegkalitkában ücsörögve? Igen. És talán mondani sem kell, hogy így jó az egész. Üresen, siváran, monumentálisan.

A városba visszafelé útba esik még egy fontos attrakció, amit a rövidnadrágos turista csak kívülről nézhet meg. Mert ha már a könyvkiállítós rakodáshoz olyan szigorú a dresszkód, amilyen, akkor hogyan is engednének be Türkménbasi mauzóleumába és közvetlenül mellette Közép-Ázsia legnagyobb mecsetébe hiányos öltözékben? Gondoljuk. Rosszul.

A sírbolt előtt díszőrséget álló katonák mosolyognak: persze, jöjjünk csak, a fotóapparátot ne használjuk, de egyébként semmi akadálya. Örülünk, mert a mauzóleum szép. Tényleg az. Megrendítő látni, hogy minden türkmének későbbi önjelölt atyja kétéves korában, 1942-ben vesztette el apját (aki a hivatalos történetírás szerint a fronton halt meg, más források szerint katonaszökevény volt, és a saját hadserege végezte ki), majd 1948-ban az egész várost leromboló asgabati földrengésben teljes maradék családját: édesanyját és két testvérét. A negyvenes-ötvenes évek szovjet–türkmén árvaháza pedig nem lehetett valami vidám hely. És mindez felmentést ugyan nyilván nem, de némi magyarázatot talán ad mindarra, ami Saparmurat Niyazow felnőtt életét, különösen annak utolsó másfél évtizedét jellemezte.

Amíg a látogató mereng, előkerül egy idegenvezető, és széles mozdulatokkal invitál: menjünk át a mecsetbe is. Ezer örömmel, de hát a rövidnadrág. Á, azzal ne foglalkozzunk, elég lesz a cipőt levenni. Kicsit – mondjuk egy kerek másodpercig – bizonytalankodunk, hogy azért mégis, szent helyre sortban, de ilyen ajánlatot nyilván nem lehet kihagyni. Alkalmi vezetőnk körbevisz, ámulunk. Hatalmas belső tér, gyönyörű díszítések, imaszőnyegek százai, ember pedig egy sem. A bejáratnál adománygyűjtő némi apróval, dobnánk mi is, de kalauzunk integet, nem, azt nem szabad. Jó, értjük, biztos csak hívőktől fogadnak el, menjünk inkább fel a karzatra.

Ott még imaláncokat is kapunk, beleshetünk az öltözőkbe és vizes helyiségekbe (ima előtt kötelező a mosdás), és táthatjuk a szánkat úgy általában tovább. Aztán kísérőnk szerényen megemlíti, hogy lehetne mégis valami kis pénzt a fenntartásra, de egyszerűbb, ha neki adjuk, majd ő bedobja a ládikába. Rendben, persze. Majd bedobja. És mennyit illik? Pár száz forintot szokás, nem? Mindegy, volt vezetés is, legyünk urak, előveszünk egy ötvenmanatost, ami négyezret ér. Kalauz úr szerényen lehajtja a fejét, és elhaló hangon rebegi, láthatóan neki kellemetlen, hogy ilyen piszkos ügyekről egyáltalán szót ejt az ember, de ennél egy kicsit több kellene. Mondjuk a duplája. Oké. És be is dobja majd, abban biztosak lehetünk. De hát istenem, valahogy meg kell élni, és négyünknek fejenként kétezerért így is megérte az élmény.

Sok egyébként sincs már hátra idén, mert az utolsó nap délutánján vagyunk. Csomagolás, aztán éjjel indulás a reptérre, az új terminálra. Csupa márvány, króm és üveg, ráadásul állítólag ez is csak ideiglenes, lesz helyette nemsokára még újabb, még szebb, még nagyobb. Odaúton a kisbusz sofőrje büszkén üvölteti a klipeket, mert DVD is van az autóban. Orosz pop, türkmén turbófolk, türkmén turbófolk, orosz pop, aztán valami torzított gitáros, azt át is ugratná, de az anyósülésről gyorsan odakapunk a gombokhoz, pázsáluszta, sto bilá éta?

Ismerős valahonnan, de nem, az nem lehet. Pedig de: Mastodon. Tessék? Igen, Mastodon, az utolsó lemezről a High Road, teljes valójában. Itt, Türkmenisztánban, amiről azt állítják, hogy a Föld egyik legelszigeteltebb országa. Milyen egy világ ez, globalizáció van, nem izoláció. De még ezt is lehet überelni: a következő szám perzsa focihimnusz, és nem győzünk álmélkodni, hogy az Iráni Iszlám Köztársaság vajon mit szól hozzá, hogy bikinis lányok reklámozzák a fociválogatott brazíliai vébészereplését. Utóbb persze kiderül, hogy Mansour, az előadó annyira iráni, mint amennyire a System Of A Down örmény, és Los Angelesből könnyű ilyen videóval előállni, mi több, még a dal is csak feldolgozás, talán azért is tapad ennyire a refrénje a fülbe. De a részletekről csak másnap szerzünk majd tudomást, Azerbajdzsánban, ahol már internet is van. Most még kétszer visszatekertetjük, kiabáljuk vele, hogy „futbóli, iróni", és innen folytatjuk:

Fotók: Pintér Norbert

[további képek itt]