A Közhelyszótár most már több generációt nevettetett meg és gondolkodtatott el egyszerre, épp ideje volt, hogy beszélgessek a szerzővel a témáról és magáról a szótárról is. Aztán részemről a csáklyásmenet!
A Közhelyszótár most már több generációt nevettetett meg és gondolkodtatott el egyszerre, épp ideje volt, hogy beszélgessek a szerzővel a témáról és magáról a szótárról is. Aztán részemről a csáklyásmenet!
Ha a kedvenc könyveimet kellene felsorolni, egész biztosan helyet kapna köztük a Közhelyszótár, amelynél szerintem kevés viccesebb és szórakoztatóbb mű jelent meg itthon. Még gimnazistaként találtam meg a szüleim könyvespolcán, de évtizedek múltán is ugyanolyan jókat tudok röhögni rajta, ha néha a kezembe kerül. Pedig már elég megviselt szegény.
Pláne, hogy nekem a könyv első kiadása van meg, amely csaknem negyven éve jelent meg, ehhez képest úgy tűnik, nem sok minden változott a világban – akkor is órákat kellett keringeni, hogy parkolóhelyet találjon az ember, és már akkor se indították be a harmadik mozgólépcsőt. (De akkor minek van?!)
Ilyen hibátlan mondatokat pedig a legjobb magyar regényekben is ritkán találni, mint hogy "azért ez a Hitler egy szuggesztív pali lehetett", vagy "az embernek még ahhoz sincs ideje, hogy rendesen kiszarja magát", esetleg: "A kutyatartók pénzén kéne takaríttatni a várost: az ember már a járdán is bokáig jár a kutyafosban."
Az ember néha óhatatlanul saját magára is ráismer, de amíg emiatt kicsit röstelli is magát, addig talán nincs is nagy baj. A Közhelyszótár legutóbb a modorosságokat gyűjtő Hammer Ferenccel beszélgetve került szóba, úgyhogy azt gondoltam, nincs jobb alkalom megkeresni Hernádi Miklóst, főleg, hogy a Közhelyszótárt nemcsak én szeretem, hanem elég sokan, ehhez képest nem is találni interjút a szerzővel az interneten.
A 71 éves író-szociológus-műfordító jelenleg a Magyar Tudományos Akadémia Könyv- és Folyóiratkiadó Bizottságánál dolgozik: "Angol nyelvi lektora vagyok mindannak, ami az akadémiáról kimegy. Eredeti képzettségem is angoltanár, emellett a szociológiai tudományok doktora vagyok, de ezt magánkutatóként csinálom." Mindemellett íróként is aktív, több regénye is megjelent, legújabban vszont főleg a zsidó kultúrával foglalkozik.
– Milyen visszhangja volt a Közhelyszótárnak a megjelenéskor?
– 1973-ban jelent meg A közhely természetrajza c. tanulmányom, és három évvel később a Közhelyszótár első kiadása. Akkoriban jó sok cikk jelent meg róla, a legkedvesebb Réz Ádámé, aki egy csodálatos nagy kritikát írt az ÉS-be, és ez tulajdonképpen el is indított mindent, az emberek felfigyeltek rá. Arra az írásra máig nagyon büszke vagyok, szimfóniának nevezte a könyvet. Egyébként a szótárforma aztán előjött a prózairodalomban is, sőt mint kulturális szótár később is, mint az angolszász országok kulturális kifejezéseinek a szótárszerű ismertetése. Meglehetősen biztos vagyok benne, hogy ezt szintén én indítottam el. Egy másik munkában, az amerikai kultúráról szóló antológiámban készítettem egy kulturális szótárt, ez nem volt hosszú, tíz-tizenöt oldal, és ebből kölcsönözték mások a nagyobb kötetre rúgó kulturálisszótár-gondolatot.
– Volt a Közhelyszótárnak valami előképe?
– Egy méltatlanul elfeledett és még méltatlanabbul meggyilkolt nagyszerű szerző, Éri Halász Imre 1943-ban publikált egy könyvet, Ki ne mondja! címmel, ez főleg a színházi élet és a bulvárújságírás közhelyeit vette sorra, és rávilágított, hogy milyen képtelen marhaságok ezek, de közben mégis lépten-nyomon használják őket az emberek. Ilyen például a "Részemről a csáklyásmenet!", ami egy kétszeres ferdítés, mert a részemről a szerencse előbb részemről a fáklyásmenet lett, majd ebből csáklyásmenet. Ilyenből sorol fel több százat Éri Halász Imre, ezt édesapám könyvtárában fedeztem föl.
– De mi volt a konkrét ötlet, amiből a szótár lett?
– Mint fiatal, pályakezdő értelmiségi, először a költészet nyelvi dolgaival foglalkoztam, és rádöbbentem, hogy amennyire a költészet nyelvhasználata a redundanciára épül – azaz a fölösleges ismétlések és általánosítások visszametszésére –, úgy ennek a totális ellentéte a köznapi, automatikus beszéd. Amiben a redundanciák nincsenek visszametszve, általánosságok viszont vannak, az emberek egyéni helyzeteket közkeletű sablonokkal fejeznek ki. Rájöttem, hogy akkor lesz teljes a nyelvhez kapcsolódó világképem, ha ezt a költészettel ellentétes pólust is megvizsgálom, így kezdtem gyűjteni a forgalomban lévő, illetve a múltból fennmaradt közhelyeket, és a legpraktikusabbnak az tűnt, ha ezeket betűrendben gyűjtöm össze egy könyvbe.
– Mennyi idő volt mindezt összegyűjteni?
– Egy-két évig tartott, de akkor szüntelenül, lázban égve vadásztam a villamoson és bárhol, ahol jártam, hallgattam az emberek beszédét, olvastam az újságcikkeket. De akár még az emelkedett költészetkritikákban is ki lehetett mutatni ezeket az agyontaposott közhelyeket, mint a "rohanó korunkban", meg a "kozmikus teljesség", tehát van egy értelmiségi változata is a közhelyességnek. Aztán a sportújságírásból különösen sok adódott, a slágerszövegekből, az elcsépelt viccekből, bemondásokból, kabarétréfákból is, és így állt össze. Azt hiszem, elég nagy jellemző ereje volt az akkori magyar nyelvhasználat és különösen az akkori észjárás tekintetében. A teljes elszemélytelenedés, elszürkülés korát éltük – a Kádár-korszak zenitjén járunk –, ez pedig egy nyelvszociológiai munka volt elsősorban, a nyelvhasználat társadalmi hátterét tudtam megragadni és visszatükrözni. Azt hiszem, ez fő erénye a szótárnak. Később aztán egyre inkább a szociológia felé orientálódtam, és ez a nyelvszociológiai vizsgálódás jó alap volt a későbbi, komolyabb társadalomtudományi vizsgálatokhoz.
– Hogyan lehet definiálni a közhelyt és a közhelyességet?
– Amikor befogadok valamit, a kérdés az, hogy úgy figyelek-e fel rá, mint közhelyre, vagyis hallok-e csengetést, hogy hú, ez közhely! Az alapja mindennek az, hogy nekem az a hitem, hogy minden ember egyedi példány, és vétek a mi egyedi lelki történéseinket olyan nyelvi kifejezésekkel illetni, amelyek nem egyediek. Hiszek abban, hogy az egyedi lelki történésekre, gondolatokra mindig van egyedi kifejezés, csak egy kicsit keresni kell. Én azt nem szeretem a közhelyemberben, hogy ezt a keresést elhanyagolja, és az első ajkára jövő kifejezést használja, ahelyett, hogy egy kicsit magába nézne, és azt mondaná, hopp, én talán nem egészen ezt akartam mondani, hanem kifejezem magam pontosan úgy, ahogy érzek. Tudom persze, hogy ezt a munkát mindenkitől folyamatosan elvárni nem lehet. Egyáltalán nem arról van szó, hogy a tahóságot akartam pellengérre állítani, inkább önvizsgálatot jelent ez, a könnyű megoldások, a könnyű ítélkezés kritikája, ami bárhol előfordulhat. Több egyetemet végzett irodalomkritikusoknál is, lásd "vérbő naturalizmus" vagy "fülledt erotika". És ha valaki az erotikára rögtön azt mondja, hogy fülledt, akkor közhelyet használ, ahelyett, hogy ezt a konkrét erotikus esetet megpróbálná a sajátossága szerint megragadni, hiszen egyediek vagyunk, és a helyzeteink is egyediek: akármennyire is ismétlődik, hogy minden reggel felszállunk a metróra, mégis minden felszállás más. Ez volt az én hitem, és azt hiszem, hogy az a sok tízezer ember, aki megvette ezeket a könyveket és feltette a polcra, az is ebben hisz, és önmagát is erre szeretné terelni.
– Gyakran előfordul, hogy olyat mond, ami után beugrik, hogy hopp, ez akár benne is lehetne a szótárban?
– Hát, sokáig nem nagyon fordult elő, mert nagyon igényes voltam, és ezért talán túl választékos is. De újabban már kicsit könnyebben adom, mert rájöttem, hogy sok energiát is megtakarít az embernek, ha nem gondolkodik el minden mondatán tüzetesen, úgyhogy most már kevésbé.
– Külföldi példát ismert a Közhelyszótár előtt?
– Igen, Eric Partridge A Dictionary of Cliches című könyvét, amely először 1940-ben jelent meg Angliában, de ez kimondottan az újságírói klisékkel foglalkozott. "In this day and age", "Whatever shape of form it takes" – ezek tipikus újságírói klisék. Egyébként Flaubert-nek volt egy érdekes írása, a Bouvard és Pécuchet, ahol mindenki közhelyekben beszélt, de Karinthy Frigyest vagy Bálint Györgyöt is említhetném, akik egyes tárcáiban gyönyörűen jelenik meg ez a bizonyos közhelyember, aki mindenre csak általánosságokat és banalitásokat tud mondani. Egyáltalán nem én vagyok az első ebben a stúdiumban, de egy jó pillanatban és egy represszív légkörben ez nagyon felszabadító hatással volt, hogy a hatalomban lévők közhelyeit, az újságban olvasható politikai közhelyeket is ki tudtam pellengérezni. Abban a korszakban, a 60-as, 70-es években, ami egy nagyon jó korszak volt egyébként, sikerült sok emberhez eljuttatni ezt.
– Ha már a represszív légkört említi: volt olyan, amit felsőbb nyomásra ki kellett húzni a könyvből?
– Azt hiszem, hogy a Szovjetunióval meg a zsidókkal, sőt a cigányokkal kapcsolatos, nagyon penetráns dolgokat nem tettem bele, de nem azért, mert tilos volt, vagy legalábbis nem csak azért. Bőven akadt olyan, ami mégis bekerült, de a legradikálisabb dolgokat mellőztem, mint ahogy más területeken is a legobszcénabb, legszélsőségesebb megállapításokat.
– Mennyire szembesült azzal, hogy kultuszkönyv vált a Közhelyszótárból?
– Kétféleképpen emlegetnek engem: vagy úgy, hogy "a közhelyes Hernádi", vagy pedig úgy, hogy "az apajogi aktivista Hernádi", mert még a kilencvenes években az elvált apák érdekeiért, gyermekelhelyezési sérelmeinek orvoslására álltam össze jó néhány más elvált apával, és ebben a témában is publikáltam több könyvet.
– Változtatott valamit a közhelyekhez való viszonyunkban, hogy a kommunikáció áttevődött az internetre?
– Amikor én a közhelyekkel foglalkoztam, a tömegkommunikáció egyoldalú volt, egy központi helyről kisugározták az üzeneteket, és ezek több millió emberhez csapódtak be, akik értelmezték, magukba szívták és visszaböfögték. Akkor a visszacsatolás az volt, hogy be lehetett telefonálni a stúdióba, aztán vagy felolvasták, vagy nem. Nyilván nem. Most viszont ahogy elhangzik egy hír, abban a percben kommentek, állásfoglalások tízezrei kerülnek ugyanúgy bele az éterbe. Egyszerűen arról van szó, hogy az a komment, amit a hetvenes években eldünnyögtünk vagy elkáromkodtunk, amikor néztük a tévét, most bekerült az éterbe, és láthatóvá vált több millió ember számára, akik az eredeti hírt is elfogyasztották. Ez óriási változás, de az korábban is megvolt a tömegkommunikációban, hogy kommentáltak egy hírt, ezek voltak a véleménycikkek. A sajtó ugyanis kezdettől fogva a köznépet képviselte, nemcsak az uralkodó üzeneteit tartalmazta, hanem az érintettek reakcióit is, kávéházi okoskodás formájában. Szerintem az internet komment és blog funkciója főleg csak technikai szempontból jelent újdonságot, amiért azonnal eljut mindenkihez. Ez óriási fejlődés, de maga az, hogy a nép visszaszól, mindig is benne volt a sajtóban.
– Az internetes kommunikáció nagy hatással van a nyelvhasználatra is, nem?
– Igen, de ezt a millió újítást nem sorolnám az egyedi lelemény kategóriájába, mert valószínűleg még közérdekűbbek, mint a régen a strandon, boltban elejtett közhelyes megjegyzések, hiszen ezek az emotikonok, kifejezések teljesen megkövült dolgok. Nem mondanám, hogy az egyéniség kifejezésre alkalmas terep ez, nyelvileg nem is túl érdekes. De azt el kell ismernem, hogy néha a kommentek érdekesebbek maguknál a híreknél, ehhez azonban sokszor több ezret el kell olvasni, hogy egy igazán eredetit, érdekeset találjak.
– Mivel foglalkozik most?
– A legutóbbi könyvem, A zsidó vicc világképe legalább olyan fontos dolog, mint a Közhelyszótáram volt. Van benne egy fontos elemző tanulmány, a zsidó viccek logikájáról és a világképéről, ez ilyen nyelvszociológiai dolog megint. Azt hiszem, hogy ilyen feldolgozása világszinten sem született a zsidó viccek logikájának. Továbbá van benne egy bőséges gyűjtemény is, az adja a kötet javát, kilenc téma köré csoportosítva a legmarkánsabb zsidó vicceket, megjelölve, hogy honnét valók.