A költészet eszelős királyság. Vicces, időtlen és nagyon érdekes. Csak rosszkor és rosszul találkozunk vele, és egy életre megutáljuk. Ja, és miért nincsenek limerickek a gimiben?
A költészet eszelős királyság. Vicces, időtlen és nagyon érdekes. Csak rosszkor és rosszul találkozunk vele, és egy életre megutáljuk. Ja, és miért nincsenek limerickek a gimiben?
A csöcsök és a GTA érdekelnek, vagy Tlépolemosz, Héraklész szép nagytermetü sarja?
A magyar közoktatás kronológiai sorrendben tanítja a költészetet. Így aztán a legtöbb ember 14 évesen találkozik például Homérosszal. Én, aki görög és római történeteken nőttem fel, és a mai napig a homéroszi eposzokat tekintem referenciának, képtelen voltam egy éneknél többet végigolvasni belőlük az iskolában. Ez nem meglepő.
Ezek a dolgok érdekeltek 14 évesen:
- elég menő a tornacipőm?
- hogy kell az összes jó csajra rámenni?
- miért nem fut a Doom rendesen a gépemen?
- stb.
Ezekről a dolgokról szól az Iliász:
- mit lehet azzal kezdeni, ha az embernek köcsög a főnöke?
- az igazán jó dolgok azért olyanok, mert tudjuk, hogy végük lesz?
- lehet érdekes, menő és hátborzongató dolgokat csinálni, ha nem tudjuk, hogy meghalunk?
- stb.
Ki az istent érdekelnek ezek a dolgok tinédzserként? 25 évesen olvastam először epikus költészetet eredetiben, a komoly és felnőttes Iliász helyett az Odüsszeiát, és, képzeljétek, elképesztően vicces! Két hétig olvastam a metrón melóba menet és jövet, és nem volt olyan nap, hogy ne röhögtem volna hangosan valamelyik részen. Azóta már az Iliászig is eljutottam, kisebb-nagyobb darabokban.
Minden persze nem meglepő. A közoktatás célja, hogy a hülyéket felfújva és az értelmeseket összepréselve mindenki beférjen ugyanabba a közepes dobozba, így aztán a költészet megszerettetését igazán nem lehetne rajta számon kérni. A szomorú csak az, hogy megszeretés vagy kivárás helyett aktív utálat lesz a vége, és biztos vagyok benne, hogy a legtöbb ember, amikor az életkora és a tapasztalatai már befogadóvá tennék, többé nem nyúl versekhez.
De ez még csak a legkisebb gond.
Zene nélkül nincs vers
„Azt hiszem, megbolondulnék, ha mondjuk Mácsai Pál elszavalna néhány szöveget versként Morrissey-től és a Smithstől, Lator László fordításában” – írta tegnap Inkei Bence, és hát persze. Be is baszna, ha az iskolában kéne felmondani, hogy there is a light that never goes out, de ugyanez a logika érvényes minden jó versre. Az időmérték, a visszatérő jelzők, a rímek, a versformák, ezek mind azért léteznek, mert a költészet ugyanúgy a beszélt kultúra része, mint a popzene. Leírva aszott, unalmas, kínos izé lesz.
Miután az iskolában megtanultuk, hogy az életkorunkhoz semennyire nem passzoló verseket papírról elolvassuk, majd osztálytársaink előtt feszengve, dallamtalanul felmondjuk, felnőttként, ha egyáltalán eljutunk odáig, találkozunk a szar, zene nélküli, ronda versekkel, de itt átadnám a szót Faludy Györgynek, aki 1985-ben mindezt sokkal jobban megírta – természetesen versben, az Egynémely amerikai költőnek-ben:
Nem látjátok, hogy mindenki ujjával fülében, menekül előletek?
Kísérletezők, hol van az eredmény, mit izzadtan kikísérleteztetek?
Ellenköltők, kultúránk temetésén búcsúztatót ropogó alfelek,kollázs-csirizelők, mit mond a kollázs? Dadaisták mint dadadogtatok?
Olvasatlan s olvashatatlan népség, ti hoztátok ránk, hogy a vers halott,
szürrealisták, hol a szürreális és absztraktok, mit absztraháltatok?
Itt azt akarja mondani a költő
Képzeljük el, hogy betesszük a Smithstől mondjuk a The Queen Is Deadet, és a számokat megszakítva egy hang időnként elkezd arról pofázni, hogy itt mire gondolt Morrissey. És hogy utána írjunk másfél oldalban dolgozatot arról, hogy there is a light that never goes out. Ki hallgatna az életében többé popzenét, ha már nem muszáj? Nem látom a kezeket. 14 és 18 éves kor között, amikor az emberek zöme először és utoljára találkozik versekkel, pontosan ez a költészettel való találkozás élménye.
Ennél pusztítóbb, ostobább, elviselhetetlenebb és gyilkosabb dolgot valószínűleg nem lehet műalkotásokkal csinálni. Ahelyett, hogy a versek dallamának élvezetére és a szavaikon gondolkozásra tanítanának, a tankönyvek és a tanárok átveszik a mikrofont Ady Endrétől, és elmondják, hogy mit jelent az, hogy „Töff-töff, a Halál / Kacag. Érzi a mi hültünk. / Csúf az Élet, / Éljen. Mi legalább röpültünk.”
Hát azt majd a kedves olvasó talán eldönti magának! És újra-újra eldönti. Az, hogy there is a light that never goes out, az teljesen mást jelentett tíz éve, három éve, egy éve, most, és valószínűleg teljesen mást fog jelenteni tíz év múlva.
És akkor a szar versekről még nem is beszéltünk
Szar verseket nem szabad olvasni. Ahogy szar zenét sem szabad hallgatni. Meg szart enni, szart hordani, szarháziakkal időt tölteni, és így tovább.
Pedig a jó versek időtlenek, relevánsak és viccesek
A vers feltalásása óta meglett az emberiségnek a vonósnégyes, a regény, a popzene, a szalondráma és a mozi – és meglett még a videójáték, a Vice híradója, a világ összes könyve, térképe és újságja az interneten, az olcsó repülőjegy, a szintetikus drogok és a hosszútávfutás. Na jó, utóbbi mindig megvolt. A verseknek komoly, sok esetben könnyebben befogadható kihívói vannak, ha szabadidőnkben jól szeretnénk magunkat érezni.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy a költészet karót nyelt szórakozás lenne, mint az öltönyben teniszezés vagy a vezetékes telefon. Hippónáx 2500 éves verse a gazdag turistáról ugyanúgy szól a 2014-ben a Gellért-hegyet és az ebédjét tablettel fotózó köcsögről:
állj fel melléje nagybüszkén, mert láttad
ezt is és célozd meg hegyes hasaddal
a lemenő napot, te disznó állat.
És ki ne ismerné fel saját magát, ahogy a Balatonról vagy a tengerpartról hazaautózik, fürdőnadrágját a mosógépbe hajítja, városi ruháját visszaveszi, majd irodájában visszaül az asztalához, Faludy György egyik korai versében, a Ballada Nulla Károly életéről-ben?
– Az ember a robottól elkopott,
pénzt gyűjt nyaralni és nyaral, hogy újra
újult erővel menjen a robot.
De ha ez nem lenne elég, ott vannak a limerickek
Erről bezzeg egy büdös szó nem esik a középiskolában! Pedig egy primitívkedéssel, mások kigúnyolásával foglalkozó és a folyamatos kefélésről szóló, könnyen reprodukálható versforma talán még a primitívkedéssel, mások kigúnyolásával és a folyamatos keféléssel foglalkozó kamaszokat is megfogná.
Az Angliából származó, magyarul is kiválóan működő limerick ötsoros vers. Rímképlete AABBA; az első, második és utolsó sor 10-11 szótag; a harmadik és a negyedik 7-8; és témája is hasonlóan fix: az első kettőben megismerjük a szereplőket és az alaphelyzetet, a második kettőben történik valami, az utolsóban pedig általában van egy vicces csavar. A jó limerick mocskos, trágár és a szóviccektől sem riad vissza. És ami még jobb: a limerickhez nem írják oda, hogy ki írta, születése pillanatától egyszerűen csak van.
Kedvenc limerickem egyben tökéletesen illusztrálja a műfaj összes szabályát:
Éjjel halálra rémült Geszti Áron,
azt álmodta: egy néger bassza szájon.
Azon nyomban felébredt,
de kedve mégsem éledt,
mert rögtön látta, hogy való az álom.
Szóval, Bence, ne legyen bűntudatod! Valószínűleg csak rosszkor, rossz helyen, rossz versekkel találkoztál.
A végére kéne még egy limerick,
jó szar lesz, honnan vegyem a rimeit?
Ennél tényleg nincs nyomasztóbb!
De megnézem a fagyasztót,
hátha maradt benne egy kis mirelit.