Mint Szíria, mint Afganisztán: a vonal, melynek mentén Skócia lemetszheti magát holnap Nagy-Britanniáról, egy távoli birodalom önkényes vonala a térképen. 1900 éve vág ketté egy kulturálisan egységes vidéket, 300 éve semmi jelentősége, de most megint lehet – állítja korunk legérdekesebb skótja, Rory Stewart.
Mint Szíria, mint Afganisztán: a vonal, melynek mentén Skócia lemetszheti magát holnap Nagy-Britanniáról, egy távoli birodalom önkényes vonala a térképen. 1900 éve vág ketté egy kulturálisan egységes vidéket, 300 éve semmi jelentősége, de most megint lehet – állítja korunk legérdekesebb skótja, Rory Stewart.
Séta Afganisztánban
Korunk legérdekesebb skótja Hongkongban született és Indonéziában nevelkedett, egy kommandósból lett kém és diplomata fiaként. Elitiskolai tanulmányai után a külszolgálatnál helyezkedett el, majd 27 évesen kilépett rakétaként emelkedő karrierjéből, hogy sétáljon egyet. A séta tette híressé, de nem azért, mert Isztambultól egészen Nepálig gyalogolt, hanem mert pont 2002 januárjában, a tálibok bukása után ment át Afganisztánon, keresztbe a hegyeken, és útjának ebből a szakaszából megírta az egyik legokosabb, legérzékenyebb, legjobb utazós könyvet, amit valaha írtak, a The Places In Betweent. Nagy sétája után alkormányzó volt Irakban, alapítványigazgató Kabulban, professzor a Harvardon, majd 2010-ben hazatért, és a Skóciával határos Penrith and The Border választókörzet parlamenti képviselője lett, a konzervatívok színeiben.
Stewart szabadidejében dokumentumfilmeket készít a BBC-nek. Az első Arábiai Lawrence-ről és az első világháború alatti arab nemzeti felkelésről szólt, a második Afganisztán történelmének visszatérő motívumairól a 19. század közepétől az amerikai invázióig, a harmadik pedig Hadrianus faláról. A három, látszólag különböző téma valójában ugyanarról szó: mi történik egy vidékkel, ha egy távoli birodalom, a helyieket leszarva, határt húz a közepére?
Igazán jól sikerült birodalmi műhatárok
Hogy Arábiával mi történt, ahhoz történelemkönyv helyett hírlapot kell olvasni. A Lawrence és Fejszál emír vezette felkelést az európai birodalmak elárulták. Nagy-Britannia és Franciaország a titkos Sykes–Picot-egyezményben 1916-ban felosztotta egymás közt az Oszmán Birodalom várható bukása utáni Közel-Keletet, és szép, nyílegyenes vonalakkal rajzoltak egy csomó mesterséges országot: Jordániát, Szíriát, Libanont, Irakot, Palesztinát. A kísérlet sikeréről elég elolvasni az aktuális híreket az ISIS-ről, amelynek egyik szimbolikus akciója a Kelet-Szíria és Nyugat-Irak között a homokba húzott vonal elbuldózerezése volt .
Afganisztán és Pakisztán határa messziről úgy tűnik, mint egy természetes határ, pedig dehogy az: Durand-vonalnak hívják, Henry Mortimer Durand brit-indiai tisztviselő után. Fél évszázad háborúi után húzták 1893-ban, és nem azt nézték, hogy a határ kettészeli a kulturálisan és nyelvileg évszázadok óta egységes pastuk hazáját, hanem azt, hogy onnantól délkeletre a Brit Birodalom lesz, ami nem fog többé megalázó vereségeket szenvedni a minden völgyből és hegygerincről támadó afgán gerilláktól, onnantól északnyugatra pedig Afganisztán, ahová kultúrember nem megy. Brit-India széthullása után a határ megmaradt, délkeleti oldalára a Brit Birodalomból lett Pakisztán került. A kísérlet sikerét talán még annyira sem kell bemutatni, mint a Közel-Kelet térképeit.
Ami Brit-India volt a 19. században, az a Római Birodalom volt az elsőben. A nehézkes, gerillák ellen tehetetlen birodalomi hadsereg életét pedig nem afgánok, hanem Britannia felföldi törzsei keserítették meg. Hiába a légiók, hiába a gazdag birodalom, a felföldiekkel semmit nem tudtak kezdeni. A rómaiak annyit értek el, mint a szovjetek Afganisztánban, vagy az amerikaiak Irakban: hatalmuk katonai bázisaik kerítéséig terjedt, de civilizációjukból és kultúrájukból a helyiek nem kértek.
Néhány évtized után a birodalomnak elege lett Britannia parttalan és megnyerhetetlen gerillaháborúiból. Hadrianus császár a sziget közepére 122-ben vonalat húzatott, arra falat építtetett. A faltól délre onnantól Róma volt: fürdők, városok, selymekbe öltözött nők, utak, központi kormány. A faltól északra pedig valami, ahová kultúrember nem megy.
A határ elsorvaszt és nyomorba dönt
Hadrianus fala semmit nem követett, csak Róma birodalmi logikáját, ahogy később a Durand-vonal és a Sykes–Picot-egyezmény határai. „Hadrianus császár úgy döntött, hogy teljesen önkényes, egyenes vonalat húzat” – mondja Stewart, aki filmjében (első rész, második rész) azt állítja, hogy nem Anglia és Skócia van, hanem a déli, alföldi Anglia, az északi, felföldi Skócia, és közte egy széles, kulturálisan egységes vidék, amit ő Middlelandnek, azaz középső vidéknek hív. És hogy ezt vágta ketté Hadrianus fala, és ezt vágja ketté az azzal lényegében azonos, az 1707-es egyesülési törvények óta jelentőségét vesztett angol-skót határ.
1900 éves történelme alatt a határ időnként számított, időnként nem számított. A Római Birodalom bukása után 300 évig nem számított: ekkor virágzott a korai középkor egyik legizgalmasabb királysága, Northumbria, amelynek szerzetesei és történetírói – mint Cuthbert és Béda – egész Európa kultúráját meghatározták. Northumbria hanyatlása után a határ megint komoly lett, a konszolidált Skóciát és Angliát választotta el, évszázadokig rablók és hadurak vidéke volt: a határ, amit egy római császár rajzoltatott, mert megunta a barbárokat. Skócia és Anglia egyesülésével a környék felvirágzott, az egységes királyságok a történelem egyik legnagyobb és legerősebb birodalmát építették fel a 19. század közepére.
Stewart remek műsorvezető. Nem prédikál és nem politizál, csak annyit mutat: amikor ez az önkényes határ épp halványabb volt, a Middleland gazdaságilag és kulturálisan virágzott, amikor jelentősége újra felerősödött, a környék hanyatlásnak indult. Nem mondja, hogy Skóciának nem szabad holnap elszakadnia – de megmutatja, hogy milyen hely volt az utóbbi kétezer évben, amikor el volt szakadva.