Mindjárt elérünk 2014 feléhez, úgyhogy simán össze lehet szedni egy órányi mixre való remek dalt. Én legalábbis megpróbáltam. És ez azt is jelenti, hogy ezentúl rendszeresen lesznek különböző tematikájú mixek a Cinken.
Mindjárt elérünk 2014 feléhez, úgyhogy simán össze lehet szedni egy órányi mixre való remek dalt. Én legalábbis megpróbáltam. És ez azt is jelenti, hogy ezentúl rendszeresen lesznek különböző tematikájú mixek a Cinken.
Ha létezik olyan, hogy oknyomozó újságírói betegség (egy idő után minden mögött rejtett összefüggéseket vélnek felfedezni, ahonnét rossz esetben egyenes út vezet a paranoiához), akkor a modern zenei újságírói betegség a lemaradottság állandó érzése. Én legalábbis az utóbbi pár évben rendszeresen azon kaptam magamat, hogy egy számomra kicsit is érdekes előadó új lemeze semmilyen örömöt nem váltott ki belőlem, hanem azt, hogy „Na és ezt vajon mégis mikor fogom meghallgatni? És pláne mikor lesz időm írni róla?"
Ehhez még jött az is, hogy 2011 táján leszámoltam azzal az amúgy sem reális igénnyel, hogy muszáj nekem az összes divatos, aktuális és menő zenét ismernem vagy szeretnem, annál is inkább, mert a friss, uralkodó irányzatok többsége nem tetszik, vagy csak nem érdekel. És ezzel nem is voltam egyedül pont akkor.
Ezzel csak azt akarom felvezetni, hogy egyrészt most már csak azt hallgatom meg, ami tényleg érdekel, és nem azt, amit kell, és így a kedvenc idei számaim sem tükrözik, hogy mik a legaktuálisabb és legelőremutatóbb trendek 2014-ben. Egyszerűen csak nekem ezek tetszettek a legjobban, és remélhetőleg legalább egy jót mindenki talál magának köztük. Nem teszek be csak azért közepes számokat, hogy legyen – mittudomén – több hiphop vagy elektronika (úristen, egyetlen fekete előadó sincs!), halál a középútra! (Magyarok sincsenek, de azok még lehetnek máskor.)
Az alábbi tizenöt szám egyben meghallgatható a fenti lejátszón, de a címekre kattintva egyesével is meg lehet hallgatni (esetleg nézni) őket.
Sleaford Mods: Tied Up In Nottz
Mindjárt az új kedvenc együttesem: aki azt hitte, már minden bőrt lehúzott a Streets erről a nagyon angolos, nagyon bunkó, társadalomkritikus dumálásról (csak ez punkosabb és prosztóbb), az téved. Miközben a brit popszíntér évről évre üresebb és unalmasabb produkciókat vet a felszínre, a Sleaford Mods kérlelhetetlen, és nem lehet nem szeretni.
A Horrors mára egészen lenyugodott, ami nem mindenkinek tetszik, pláne, ha a zenekar korai, vadócabb korszakát szerette az ember. Szerintem viszont ez nem baj, az új lemezre már egész hibátlan dalokat is írtak, ez pedig majdnem egy hagyományos értelemben vett sláger, noha baromi lassan bomlik ki, de a refréntől mindig furcsa melegséget érzek a szívem táján.
Bár a Future Islandsről mindenkinek a frontember egészen szuggesztív színpadi produkciója és táncstílusa ugrik be, ez nagyon jó sláger, hűvös szintikkel és imádnivalóan monoton basszussal. És azért aki még nem látta, nézze csak meg azt a bizonyos fellépést a Letterman Show-ban.
Ezzel az energikus, hatvanas évekbeli, orgonás garázsrockszámot idéző dallal cáfol rá a Metronomy mindenkire, aki szerint túlságosan nyafogós, finomkodós zenekar lett mostanra. Az meg, hogy mindehhez Michel Gondry rendezett klipet, csak hab a tortán.
Gruff Rhys: 100 Unread Messages
Ugye mindenki ismeri azt az érzést, hogy hiába vár levelet Attól, Aki Fontos Neki, miközben záporoznak a fiókjába a teljesen érdektelen baromságok? Valami ilyesmiről énekel Gruff Rhys (Super Furry Animals, Neon Neon, újabban szólóban aktív), akinek az új lemezét most éppen egy John Evans nevű ember ihlette, aki a 18. században egy állítólagos walesi indián törzset keresett Amerikában. És mindez úgy tökéletes, ahogy van.
A lemez legtöbb számát már ismertem tavaly, ez viszont új volt, és annyira jó, mint egy Tame Impala-szám. A Templest sokan vádolják azzal – nem is alaptalanul –, hogy csak a pszichedelikus rock tankönyvet mondják fel újra, de ha ilyen jól csinálják, akkor engem ez nem zavar.
Egy egészen friss lemez, amely a kedvenc korszakomat, a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának brit posztpunkját idézi fel, noha az elkövető egy ausztrál zenekar. Az egész lemez nagyon tetszik, de ennek a számnak a hallatán a barátnőm is azt mondta, hogy ezt pont neked csinálták. És tényleg!
5 Seconds of Summer: She Looks So Perfect
Igen, tudom, hogy ez a mostani tini-pop-punk sláger kicsit kakukktojás itt, de nem tehetek róla, akit az egészből sugárzó életöröm és fiatalos optimizmus nem sodor el, mire a refrénhez érünk, azzal nem tudok mit kezdeni. Ráadásul a refrénben egy American Apparel-alsónadrág is felbukkan!
Kicsit nosztalgikus választás: öt éve (már öt éve?) nagyon szerettem a Robyn közreműködésével készült Röyksopp-slágert (The Girl and the Robot), és bár ez nem annyira ütős, de így is felevenít valamit abból a korszakból, amikor még nem untam elsőre az elektropop-slágerek cca. 90 százalékát.
A teljes lemezt még nem tudtam meghallgatni, de ennek alapján lesz olyan jó, mint a legutóbbi volt, és azt eléggé szerettem. Ugyanúgy ellenállhatatlan rocksláger, ugyanolyan divatjamúlt összetevőkből, ahogy azt Jack White-tól megszoktuk. És akkor a címéről még nem is beszéltünk.
Ezt a lemezt vártam talán a legjobban egész évben, és nem is okozott csalódást. Nagyon okos, nagyon fülbemászó és helyenként kifejezetten szép dalok váltják egymást, és mindegyikben van valami kis plusz, egy kedvesen béna szintihangzás, ez viszont simán csak gyönyörű.
Kevés a lány ebben az összeállításban, ez a popos-folkos-pszichedelikus zenekar nagyszemű énekesnője tesz róla, hogy kicsit javuljon az arány. Igazán kedves szám, még ha tavaly év végi is – a lemez, amin megjelent, már idei.
Amikor először hallottam, azt gondoltam, tiszta Dire Straits/Bruce Springsteen. Aztán láttam az idei Primavera fesztiválon koncerten, ahol ezt a számot övezte a legnagyobb ováció, és ott valahogy berántott ez a hipnotikus, lassan építkező, csak látszatra nyugis rockzene.
Mac de Marco: Passing Out Pieces
Nagyon nyárias és nagyon laza hangulatú szám, amelyre leginkább rozéfröccsöt érdemes inni az árnyékban. Mac De Marco kicsit a húsz évvel ezelőtti Becket idézi, amint mindenre és mindenkire magasról szarva kóvályog a nagyvilágban, és közben ilyen dalokat ír.
Lykke Li: No Rest For The Wicked
A szomorú és szép svéd énekesnő a szomorú és szép számokban a legerősebb, és erre ő is rájöhetett, hiszen az új lemezén csupa szomorú és szép szám hallható. Közülük ez a legszomorúbb és a legszebb.