Mix a hatvanas évek legjobb francia zenéiből – csodás yé-yé énekesnők és énekesek.
Mix a hatvanas évek legjobb francia zenéiből – csodás yé-yé énekesnők és énekesek.
Biztos másnak is vannak évszakokhoz kapcsolódó zenék, és valamiért nekem már jó pár éve minden tavasszal elő kell vennem a hatvanas évek francia énekesnőit és énekeseit, avagy a yé-yé gyűjtőnévvel illetett időszakot.
Tegnap meg volt egy ilyen tematikájú buli is, ahol megdöbbentően sokan voltunk, és végig ezek a zenék szóltak – vajon milyen mai irányzat mondhatja majd el ezt magáról ötven év múlva?
Két éve egyszer már szenteltem egy cikket a yé-yé énekesnőknek, és akkor valahogy így próbáltam megfogni a vonzerejüket:
Nem volt egyetlen másik ország sem abban az időszakban, amely annyira a maga képére tudta volna formálni a rock and roll őrületet (a “yé-yé” név is innét ered), szexis, sanzonos dallamvilágú számok születtek, ráadásul nemegyszer olyan zseniális szerzőktől, mint Serge Gainsbourg. Egy időben a francia mintájú csajpop az egész kontinenst uralta, és még olyan híres énekesnők is ott vettek lendületet, mint Petula Clark vagy Marianne Faithfull. Köszönhető volt ez annak, hogy a franciák nem elégedtek meg a híres angol nyelvű slágerek feldolgozásaival, hanem a hatvanas évek legelejétől kezdve törekedtek a saját számokra.
Míg a francia új hullám a hatvanas években nagyon nagy hatású filmes irányzat volt, addig a yé-yé nem vívott ki magának ekkora elismerést (kivéve egy-két előadót és slágert), mert a pop/rockzenét sokkal inkább az angolszász dominancia jellemzi. És bár az igazán úttörő dolgok valóban Amerikából vagy Angliából indultak, a franciák elég hamar ébredtek, és rövid idő alatt megteremtették a saját sztárjaikat és színterüket, amelyben komoly szerep jutott a csajoknak:
Míg a rock and roll és a beat döntően a fiúkról szólt (vagy ha már lányok, akkor inkább csoportosan), addig a franciák azt a dogmát puhították fel, amely szerint énekesnő csak búgó hangú, megtört szívű díva lehet: megjelentek a vagány csajok. Miniszoknyás, bubifrizurás, műszempillás lányok lepték el a francia tévéket és rádiókat, közülük a legtöbben néhány dal után eltűntek, mások világszerte ismert énekesnők a mai napig. A jellemzően tinikorú lányok gyakran csak egy keresztnéven énekelték slágereiket: Aline, Arielle, Cleo, Cosette, Elsa és a többiek gyakran meglepően merész hangszerelésű számokkal jelentkeztek, de persze volt köztük pillekönnyű limonádé is bőven. És azokkal sem volt semmi baj, az összes dalból hihetetlen életöröm, optimizmus és jókedv sugárzik.
Hát valami ilyesmi lehet a titok nyitja, meg persze az is, hogy nagyon jó dalszerzők és producerek dolgoztak a szakmában, akik nemcsak átvették nyugatabbról a formulát, hanem sokszor tovább is fejlesztették azt. Számos akkori dal ma is frissnek és menőnek hat, köszönhetően a garázsrockos vagy pszich-popos hangzásnak, a merészen zúgatott gitároknak, vagy éppen a szokatlan hangszerelésnek. És akkor a markáns vizuális megjelenésről nem is beszéltünk.
De igazságtalanok lennénk, ha folyton csak az énekesnőkkel párosítanánk ezt a korszakot, úgyhogy ebbe a mixbe tettem férfiak és nők énekelte számokat is.
Yé-yé France by Cink on Mixcloud
1. Delphine: La Fermeture Eclair (1966)
A belga Delphine Bury legismertebb száma egy feldolgozás, amit azért mertem betenni, mert eleve a nem túl ismert We The People garázsrock-együttes egyik számát énekelte el, ami ráadásul még jobban is áll neki.
2. Jacques Dutronc: J’ai Mis Un Tigre Dans Ma Guitare (1966)
Nem ám a régimódi és a kulturálisan az ötvenes évekhez tartozó Johnny Halliday volt a yé-yé színtér királya, hanem Jacques Dutronc, pláne, hogy később még Francoise Hardyt, a színtér királynőjét is feleségül vette. Az első lemezén egyszerűen nincs rossz szám, ez pedig a legjobb.
3. Christel Ruby: Le soleil du Vietnam (1967)
Christel Rubyről nem tudok semmit, a dalt is pár hete hallottam először. Ő a tipikus példája az ismeretlenségből pár csodálatos pszich-garázsrock hangzású dal erejéig felbukkanó yé-yé énekesnőnek.
4. Erick Saint Laurent: Le Temps d’y penser (1966)
Ez már annyira groove-os, mintha Fatboy Slim remixelte volna, pedig nem!
5. Christie Laume: Rouge Rouge (1967)
Onnét a legismertebb, hogy a bátyja vette feleségül Edith Piafot, pedig ez a kedvesen bugyuta férfikórussal felelgetős szám sokkal inkább megérdemli a figyelmet.
Nicole Darde alias Elsa a vadócabb énekesnők közé tartozott, de hogy aztán mi lett vele? Valószínűleg férjhez ment és elment adminisztrátornak, de volt mit felidéznie.
7. France Gall: Le temps de la rentrée (1966)
Itt egy példa arra, hogy France Gallnak nem csak Serge Gainsbourg írt jó számokat.
8. Laura Ulmer: Amoureux D’une Affiche (1967)
Laura Ulmer, aki ezt a könnyed és kedves számot énekli, fent van a Facebookon, és valami kisállatmenhelyet nyitott, ha jól értem. De az is lehet, hogy nem.
9. Dominique Walter: Les petits boudins (1967)
Ezt viszont Gainsbourg írta, és még a dalnál is jobb a koreográfia, ami a dal tévéfelvételéhez társult.
Dani is egy volt az ünnepelt yé-yé énekesnő/modell közül, később drogproblémái is lettek, ez a punkosan egyszerű és tempós dal a kedvencem tőle.
11. Claude Channes: L’amour Pas La Guerre (1967)
Pszichedelikus hippihimnusz arról, hogy a háborúnál jobb a szerelem. És milyen jó, amikor belejön!
12. Anna Karina: Roller Girl (1967)
Az elsősorban színésznőként ismert Anna Karina azért énekelt egy vagány Gainsbourg-slágert is, aminek itt a helye.
13. Clothilde: Fallait Pas Ecraser La Queue Du Chat (1967)
Clothilde talán a kedvencem az egész brancsból, a dalszerző/producer Germinal Tenas pedig Franciaország válasza az őrült zseni producerre, Joe Meekre. Milyen hangszerelés ez már?
14. Michel Polnareff: Ne Me Marchez Pas Sur Les Pieds (1966)
Polnareff a későbbi, kicsit negédes slágereivel lett igazán népszerű, ez a fésületlenebb korai zsenge viszont jobban passzol ehhez a tematikához.
15. Brigitte Bardot & Serge Gainsbourg: Bonnie & Clyde (1968)
Gainsbourg talán ekkor volt a csúcson: hetente rázott ki a kisujjából egy ilyen halhatatlan slágert, bár ilyen jót talán többet nem.