A Hosszú nagypéntek (The Long Good Friday) című film elég sok filmes listán szerepel, vannak, akik egyenesen a valaha készült legjobb brit gengszterfilmnek tartják, és nem is érdemtelenül. A magyar szinkron viszont mindent elkövetett, hogy tönkrevágja.
A Hosszú nagypéntek (The Long Good Friday) című film elég sok filmes listán szerepel, vannak, akik egyenesen a valaha készült legjobb brit gengszterfilmnek tartják, és nem is érdemtelenül. A magyar szinkron viszont mindent elkövetett, hogy tönkrevágja.
Nem volt nagy siker a megjelenésekor, inkább az évek folyamán lett belőle kultuszfilm, de még mindig nem közismert annyira, úgyhogy bátorkodok írni róla én is. Itthon egyedül a Geekz blogon találtam róla egy ihletett írást, amely egyébként is inkább a főszereplő, az idén áprilisban elhunyt Bob Hoskins alakítása előtt tisztelgett.
Hoskins tényleg nagyot játszik a filmben, amely azonban nem csak róla szól: sok akkori vagy későbbi nagy név bukkan fel benne Helen Mirrentől Eddie Constantine-on át a pályakezdő Pierce Brosnanig, sőt, a frappáns dialógusokból nyilvánvalóan ihletet merítő Guy Ritchie-filmek későbbi szereplői közül is vannak itt páran. Így a Blöff rettegetett Brick Topja, Alan Ford két évtizeddel korábban is egész meggyőző volt középsúlyú gengszterként. Ja, és a forgatáson egy-két valódi gengszter is megjelent, még szolgáltak is némi tanáccsal, hogy hogy kell hitelesen fogni egy pisztolyt.
John Mackenzie filmje a Thatcher-korszak hajnalán játszódik: a nagy bizniszek, ingatlanfejlesztések idején – itt épp a Dokknegyedet építenék újjá, a '88-as londoni olimpiára készülve, amit, mint tudjuk, végül Szöulban rendeztek. Ezt viszont még nem tudja a film főszereplője, a Hoskins által alakított Harold Shand, aki mostanra maga mögött hagyta a keménykedős gengszterkorszakot, és vizionárius üzletemberként próbálja elkápráztatni az amerikai maffiát, amely pénzzel szállna be a gigantikus bizniszbe. (Shand figuráját a forgatókönyvíró Barrie Keeffe a Kray fivérekről mintázta.)
A mai, géppuskaszerűen vágott filmek korában a Hosszú nagypéntek első fél órája elég lassúnak tűnhet, sokáig sikerül nem felfedniük a lapjaikat a készítőknek, viszont aztán beindulnak a dolgok. Harold megingathatatlannak tűnő birodalma egymás után szenvedi el a súlyos csapásokat: bizalmasait gyilkolják, érdekeltségeit robbantják, ráadásul nem tudni, hogy kik. Harold rossz helyen tapogatózik, amikor korábbi vetélytársait vagy más gengsztereket sejt a támadások mögött, ugyanis a pofon váratlan helyről jön.
Összecsap hát a filmben a szervezett és az elvi alapú bűnözés, de több részletet erről már tényleg nem kotyogok el, viszont annál inkább kedvet csinálhat az, ahogy a régi Nagy-Britanniát mutatják be: bevándorlókat csak külön városrészekben látni, nyoma sincs a mai kozmopolita Londonnak. Iszonyú jó hangulatú a zene is: a korábbi Curved Air- és Sky-tag Francis Monkman munkája, olyan szintihangszínekkel, amiket 1983 óta nem használt senki.
Mai szemmel Harold lezser hozzáállása is meglepő: ahhoz képest, mekkora nagyvad, nagyjából bárki levadászhatná a kis lakójachtjában vagy az apartmanjában, annyira nincs veszélyérzete. A mai kollégája ki sem mozdulna a szögesdrótok és az öltönyös testőrök mögül.
Bob Hoskins legnagyobb pillanatát (amelyben hazafiaskodva menőzik az amerikaiaknak a Közös Piaccal, és totál hülyét csinál magából) viszont úgy sikerült istenigazából megérteni, hogy meglepetésemre megtaláltam a jelenetet magyar szinkronnal is a YouTube-on, és rögtön azután megnézve olyan hatalmasnak tűnt a kontraszt az eredeti és a szinkronizált verzió között, hogy el is kellett gondolkodnom, hány filmélményt vihetett vajon teljes tévútra a szinkron. Ez a jelenet nincs két perc, de így is ezer sebből vérzik, tényleg érdemes összehasonlítani a kettőt: fent az eredeti, lejjebb a szinkronizált.
Már a szinkronválasztás elhitelteleníti az egészet: Hoskins egy cockney akcentussal beszélő, agresszív bunkót játszik, a magyar szinkron viszont egy kiművelt, kicsit maníros férfihang, ami köszönőviszonyban sincs Harold Shanddel. Ráadásul úgy beszél, mintha direkt ripacskodna, ráerősítve ezzel a Hoskins és Danny De Vito közti kétségtelen hasonlóságra. El is tűnik a jelenet összes feszültsége.
A magyar szöveg is idomul ehhez, egy bugyuta filmvígjáték eszköztárát használja. Nyilván nem könnyű frappánsan lefordítani, hogy "shut up, you long streak of paralyzed piss", de az, hogy "pofa be, te húgyhólyagfejű pelenkatöltelék", inkább egy régi Macaulay Culkin-filmbe illene. Még ez is eltörpül amellett a nagydíjas félrefordítás mellett, amikor Harold azzal büszkélkedik, hogy németekkel áll össze: "Yeah, the Krauts!" – mondja a németek közismert angol gúnynevét, amit viszont a fordító egy német cégnévnek hitt. "Egy német céggel készülök megállapodni. Igen, a Kratzcal!"
A film nagyszerűségét mutatja, hogy ezzel a szinkronnal is van itthon egy kis kultusza, de még nagyobbat érdemelne. Rajtam nem fog múlni, aki meg eddig csak szinkronnal látta, nézze meg anélkül!