Képünkön Szily László vezekel a bőrbetegségekre tett félreérthető kijelentései miatt az Urticaria Világnapjáról megemlékező pólóban. De mi az az urticaria?
Képünkön Szily László vezekel a bőrbetegségekre tett félreérthető kijelentései miatt az Urticaria Világnapjáról megemlékező pólóban. De mi az az urticaria?
Emlékeztek arra a bőrbetegségek témáját sajtóreggelivel párosító meghívóra, amitől Szily hányingert kapott? Valószínűleg ő is érezte, hogy nem megfelelően reagálta le a dolgot, mert engem vett rá, hogy elmenjek, ha már úgyis én vagyok a Cink hipochondere, és ő maga nyilvánvalóan nem mert megjelenni az előzmények után.
De ezzel semmi gond, örömmel fogadok minden egyes új betegséget, amitől retteghetek – pedig egészen eddig fogalmam sem volt az urticaria létezéséről. Most már van, és az urticaria világnapja (október 1.) már a második ilyen természetű világnap, amit ezentúl fejből tudni fogok, a másik a prosztatáé (szeptember 15.).
Az urticaria ismertebb nevén a csalánkiütést jelenti, amely csaláncsípésszerű, vörös és viszkető kiütéseket jelent: ezek az esetek többségében pár nap vagy hét után elmúlnak (ezen aránylag sokan átesnek), ám vannak, akik hosszabb időn (igen, éveken) át kénytelenek együtt élni ezzel. És ez nemcsak azért kellemetlen, mert viszket, és nem tudsz tőle aludni, hanem mert megjelenhet az arcodon vagy kezeden is. És akkor már azt is meggondolod, felszállsz-e a buszra, vagy bemész-e dolgozni egyáltalán.
Hát erről beszélgetett szerda reggel négy meghívottal a Magyar Dermatológiai Társulat rendezvényén Krizsó Szilvia: egy bőrgyógyásszal, egy pszichiáterrel, egy HR-tanácsadóval, valamint Szellő Istvánnal, mert ő szép. Illetve hozzátette a magáét még Miss Hungary 2012, azaz Cserháti Tamara is, akit néhány sajtófotó erejéig urticariássá varázsoltak.
Rögtön egy kérdés: mit csinálnál, ha mondjuk munkaügyben beszélgetned kellene valakivel, akinek valami feltűnő bőrbetegség csúfítja el az arcát? Erre nyilván azt illik válaszolni, hogy semmit, igyekeznék nem odanézni, és szóba se hoznám a dolgot. WRONG! Egyrészt az ember óhatatlanul is nézni fogja, mert ilyenek vagyunk, és kész. Másrészt meg mindenki jobban jár azzal, ha kimondjuk, elefánt van a szobában.
Neked azért, mert nem kell folyton lopva bámulnod, és hülyén érezni magad miatta, de még fontosabb, hogy az illető is érezze, hogy elfogadottá tettük a betegségét, és kész. Még fontosabb, hogy ha mi vagyunk a betegek, akár magunktól beszéljünk róla, például állásinterjú esetén, meg egyébként is, nagyon sokan vannak, akik egy ilyen betegségre azt hiszik, hogy fertőző.
Pedig a krónikus urticaria nem fertőző – hogy miért alakul ki, annak lehetnek belgyógyászati vagy akár pszichikai okai is, de nem azért, mert valakitől elkapjuk. Ezt viszont sokan nem tudják, és ebből is adódóan elég magas arányban érte már szóbeli vagy akár fizikai inzultus a betegségben szenvedőket. De lehetnek még rosszabb következményei is egy bőrbetegségnek annál, mint hogy mondjuk leragyásoz a Tereskova: munkahelyről rúghatnak ki a sok hiányzás miatt, vagy éppen életünk párja is szakíthat velünk a pikkelysömörünk miatt.
Ez utóbbiról a szakértők sem tudtak túl sok biztatót mondani, maximum annyit, hogy egyrészt már a gyerekeinkben is tudatosítsuk, hogy vannak ilyen betegségek, és teljesen elfogadott dolog (vagy legalábbis jobb helyeken az), tudják meg minél többen, hogy mik ezek, és miért nem károsak másokra nézve. Másrészt meg akiket érint, azok is vállalják fel, beszéljenek róla. Ha viszont valaki nem tud már ránézni a férjére emiatt (a kutatások szerint a nőket inkább zavarják az ilyen külsőségek, ezen kicsit meglepődtem), azzal sajnos nem lehet mit tenni, ezt embere válogatja.
Számomra jó hír, hogy a krónikus urticaria a leggyakrabban húsz és negyven éves kor között szokott megjelenni, úgyhogy nekem már csak pár hónapig kell a legrosszabbra gondolnom minden egyes viszketéstől (most is vakaróznom kell, ki érti ezt?), az érintettek számára meg az, hogy egyszer csak el fog múlni – lehet, hogy sokára, de elvileg nem tart örökké az urticaria sem. De akár még az orvostudomány fejlődésében is lehet bízni, valamiben egyszerűen muszáj. Különben tényleg semmi értelme nem lesz semminek.