A magyar film 1930-1945 és 1945-1956 között
Az előzményekről
Filmimádó laikusként igazából csak belesodródtam egy általam indított és önmagamra rótt, de hamar terebélyessé nőtt vállalkozásba. (Szabadidőm jó része a télen-tavasszal ezzel ment el.) Mindez viszont annyit adott és annyi mindenen való töprengéssel, utánaolvasással járt, hogy úgy éreztem; nem szeretném csak úgy elengedni ezeket a filmeket és az alkotóikat. Legalább a rám legnagyobb hatással lévő emberekről, dolgokról írnom kellene. Magamnak, de talán másoknak is. Akiket érdekel.
Az igazán kemény diktatúrák idején keletkezett filmek mindig is nagy kedvenceim voltak. Elsősorban a Rákosi-rendszer idején készült magyar filmek érdekeltek. Viszonylag sokat láttam is belőlük, de pár hónapja aztán eldöntöttem, hogy céltudatosan megnézem az összes – kicsit kibővítve az időszakot -, második világháború befejezését követően készült magyar filmet, egészen 1956-ig. Sajnos voltak, amik nem maradtak fenn, vagy csak én nem tudtam megszerezni, főleg dokumentumfilmeket. (Mészáros Márta e korszakban készített rövidfilmjei és dokumentumfilmjei közül pl. egyet se sikerült.) De amihez hozzájutottam, azokat megnéztem.
Ezzel a pakkal viszonylag hamar végeztem (nem túl sok film készült akkoriban). Örömömre találtam néhány számomra ismeretlen és elborzasztóan sematikus történetet, és láttam fájdalmasan, de sokszor inkább kínosan nevetséges alakítást. Ezek a filmek, és főleg az általuk feltárult korszak egyszerre volt iszonyúan érdekes és persze elrettentő. És akkor valamiért úgy gondoltam, illő lenne tovább visszamenni az időben, és megnézni néhány, 1945 előtt készült magyar filmet is. Most, amikor írok, a ‘45 előtti korszak összes, általam hozzáférhető filmjét még nem láttam, csak nagyjából a 70%-át.
Bevallom, hogy eddig, ha a ‘45 előtti magyar film jutott eszembe, akkor enyhe viszolygás és émelygés szokott elfogni. Pocsék minőségű kópiák, recsegő, sistergő hang, halálosan szimpla, ellenben megaszirupos történetek, zenék, mai szemmel nevetségesen modoros színészi játék, Karády szipkája és egyenmimikája, Jávor, az öregecske, kicsit duci amorózó komikus járása és darabos udvarlása. És még Kabos, akit szerettem, és Latabár, akit meg nem igazán. Ezzel együtt a Hyppolit, a lakáj és A meseautó (szegény, nagyon csúnya és furán beszélő Törzs Jenő, mint szerelmes hős ellenére) mégis a többször is megnézhető kategória volt nálam. Főleg az előbbi. Aztán annál nagyobb volt a meglepetésem. Főleg pozitív értelemben.
Sok minden hatás ért, sok színész vált nagy-nagy kedvencemmé, sok mindent átértékeltem. Mindazzal együtt, hogy ezek a filmek fontos társadalmi problémákról szinte sosem szóltak, a társadalom túlnyomó többsége, azok élete, gondjai maximum villanásokra jelennek meg. A történetek sablonosak, nem ritkán ostobácskák, a színészek nagyon másképp játszottak és beszéltek, mint manapság, a díszletek is ritkán voltak illúziókeltőek.
De mégis. A helyzet az, hogy megszerettem ezeket a filmeket. Ezen felül nagyon érdekeltek az emberi kapcsolatok, a társadalmi hierarchia bemutatása, de a köszönési, a megszólítási formák, az öltözködés, a díszletekben használt bútorok, dísztárgyak, az ételek, a korabeli Budapest, az autók, stb. Utánaolvastam sok mindennek, főleg színészek életének, sorsának. Nagy dózisban szembesültem azzal, hogy milyen módon vált semmivé a magyar hangosfilm első generációjának nagy része. Akár zsidó származása miatt, akár vélt vagy valós nyilas érzelmei miatt, akár csak azért, mert a ‘45 utáni új rendszert már nem akarták, merték kipróbálni. Kiket vittek, kik menekültek maguktól, kik maradtak. Tanulságos volt nagyon. Az ő sorsukban benne van az ország sorsa. Ahogyan ők nem voltak urai az életüknek, értékeiknek, sorsuknak, úgy mások sem.
Hogy milyen témákról írok?
Az biztos, hogy:
– Kedvenccé vált filmjeimről és azok apropóján a benne szereplőkről, életük alakulásáról.
– Kedvenccé vált színészeimről: pl. Hajmássy Miklós, Vaszary Piri, Mály Gerő, Bilicsi Tivadar, Pethes Sándor, Makláry Zoltán. De Kabos, Páger, Turay, Kiss Manyi és Dajka Margit sem maradhat ki.
– A társadalmi érintkezés kiragadott szeletkéiről: pl. a megszólításokról, különösen a tekintetes, kegyelmes, méltóságos, nagyságos alkalmazásáról, köszönésekről.
– A díszletekről, a tárgyakról: ruhákról (felfedezettem a kamásli), berendezési tárgyakról (különösen kedvenceimről, a gyönyörű lámpákról).
– Külföldi forgatásokról, különösen az 1939 augusztus végi lengyelországiról.
– Rokoni kapcsolatokról, közös filmjeikről.
– Rendezőkről és egy kiváló fotóművészről.
(Ez a sorozat az 1945-ig készült filmekről szól. Egy külön posztot szeretnék majd egyszer a Rákosi-korszak filmjeiről is.)
Zárásként
A poszt elején már említettem az első magyar hangosfilmet. A bemutatója 1930 májusában volt. Igazából “félhangos”; a narráció és a párbeszédek feliratosak, de a zene és a betétdalok már hallhatóak. Ezeket utólag vették fel. A teljes hossz 100 perc volt, de ebből 68 perc maradt csak fenn. Ez is több forrásból.
Maga a történet nem sok szóra érdemes (annyit azért elárulok, hogy hepiend lett a vége), de néhány kép belőle viszont érdekes lehet. A képeket magából a filmből ollóztam ki. Ezért a gyatra minőségért elnézést kérek.
