Tényleg csináltak egy filmet arról, hogy autók mennek körbe-körbe? Nem. A mozikban mától látható Rush (Hajsza a győzelemért) az első jó játékfilm az autóversenyzésről, és az autóversenyzés nem arról szól, hogy autók mennek körbe-körbe. Az autóversenyzés a halálról szól.
Tényleg csináltak egy filmet arról, hogy autók mennek körbe-körbe? Nem. A mozikban mától látható Rush (Hajsza a győzelemért) az első jó játékfilm az autóversenyzésről, és az autóversenyzés nem arról szól, hogy autók mennek körbe-körbe. Az autóversenyzés a halálról szól.
Nem arról, hogy körbe-körbe mennek egy pályán, nem arról, hogy a győztes pezsgőt locsol a végén, nem a rohadt sok pénzről és még csak nem is a csajokról, bár róluk már inkább. Az autóversenyzés a homéroszi értelemben vett hősökről szól, akik tudják, hogy halál vár rájuk, de ennek ellenére azt csinálják, amit, mert semmi mást nem tudnak ennyire szépen csinálni, és ez őrült szexi, ezért lesznek ott a csajok, a Rush pedig szerencsére erről szól, és nem az autóversenyzés ostoba felszínéről, hogy autók mennek körbe-körbe.
Az autóversenyzés legalábbis a halálról szólt, és Ron Howardék remek érzékkel azt a néhány évet választották ki a film történetéhez, amikor ez elmúlt. A Forma–1-et, ami a hatvanas évek végén még az európai felső osztály véres szórakozása volt, Bernie Ecclestone-ék alig tíz év leforgása alatt globális televíziós szörnyeteggé alakították, vasárnap délután pedig nem halhatnak meg emberek a tévében. További remek érzékre vall, hogy megtalálták az a két figurát, akiknél jobban senki nem szimbolizálja ezt az átmenetet, az autóversenyzés heroikus évtizedeinek utolsó relikviáját, James Huntot, és a mai világ egyik első hírnökét, Niki Laudát. Hunt és Lauda párharca a hetvenes évek közepén játszódik, akkor, amikor Jackie Stewart kezdeményezései kezdtek beérni, és már nem tizedelődött meg törvényszerűen a szezon végére a mezőny. Már nem kellett benn égni a kigyulladt autóban, már nem vágta el az ember torkát a biztonsági öv, már nem kellett megfulladni a lángoló roncsban, de azért még mindig ott volt a Nürburgring.
Az autóversenyzés a halálról szól és ezt a film ki is mondja a legelején, ami elég meglepő, mert nem szokás ezt így kimondani. Talán ezért is ennyire jó film, ami elég meglepő, mert az autóversenyzésről nem szokás jó filmet csinálni. A műfaj két nagy klasszikusa – John Frankenheimer 1966-os Grand Prix-je és Lee H. Katzin 1971-es Le Mans-a – egyaránt elég rossz film, bár kétségkívül gyönyörű képek vannak mindkettőben az autóversenyzésről. Ezt persze a Rush is tudja, mindkét elődjét felülmúlva. Annyira szép képet, mint a film kulcsjelenetének nyitóképét, amikor a rajt előtt vibráló mezőnyre leszakad az ég a Fudzsi tűzhányó körül gomolygó felhőkből, és oldalról világítja meg a vasárnap délutáni nap az eget és a versenypályát, talán csak a Barry Lyndon elején látni. Tiszta németalföldi festmény ez is, mint Kubrick híres filmje.
Az autóversenyzés a halálról szól és ezt nagyon könnyű romanticizálni, mert akit a munkája a halál küszöbére visz, annak kívülről nézve izgalmasabb, nyersebb, vadabb, élőbb lesz az élete – erről szól a Le Mans híres mondata is, amikor Steve McQueen azt mondja, hogy az autóversenyzés az élet maga, minden, ami előtte és utána van, csak várakozás –, és a hetvenes évek közepén James Hunt életénél nem volt izgalmasabb, nyersebb, vadabb és élőbb élet. Hunt az a figura volt, aki ekkorra már kikopott a Forma–1-ből: a menő partiállat, a kielégíthetetlen étvágyú kúrógép, az őrületesen kinéző szexisten, aki vasárnap beült a versenyautóba, amivel addig nem foglalkozott, elvállalt valami heroikus előzést, aztán vagy kiadta, vagy nem, tök mindegy, jövő hétvégén is lesz verseny, addig meg élni kell, élni kell, élni kell, élni kell.
Az autóversenyzés a halálról szól és Jackie Stewart mondta azt először, hogy ennek nem kéne így lennie. Stewart a hatvanas évek közepén kezdett versenyezni és úgy hullottak körülötte a barátai, mint a legyek. Ő mondta – viszonylag eretnek gondolat volt ez akkoriban –, hogy miért kell feltétlenül meghalnia az embernek, miközben a munkáját végzi. Ezt a szellemiséget képviselte Niki Lauda is, és ebből a szellemiségből lett aztán a modern Forma–1, ami nem a halálról szól, nincsenek benne szexistenek, cserébe nincsenek is olyan képek, mint ami Nina Rindtről készült 1970 őszén, ahogy épp frissen eltemetett férje világbajnoki trófeáját szorongatja, a szemei helyén meg két nagy lyuk van, mert amíg mi abban gyönyörködtünk, hogy valaki más a halál küszöbén táncol, cseresznyevirággá alakul, addig neki meghalt a társa.
Az autóversenyzés ma már nem a halálról szól. Niki Lauda sem halt meg, amikor közel egy percet töltött lángoló Ferrarijában az utolsó Forma–1-es versenyen, amit a szörnyűséges Nürburgringen rendeztek, mert addigra már volt jó tűzálló ruha. Az autóversenyzésben végül az olyan emberek győztek, mint Lauda, aki nem partiállat volt és nem szexisten, hanem nekiállt munkájának minden részletét kielemezni és tökéletesíteni. Az ő utódja volt Alain Prost – akit nyugdíjból visszatérve ravaszul megvert még egyszer a világbajnoki címért – és Ayrton Senna is, Prost későbbi csapattársa, az autóversenyzés őrült szerzetese, akiről mellesleg a Rush mellett a másik legjobb autóversenyzős film készült, Asif Kapadia tavalyelőtti életrajza.
Olyan autóversenyző, mint James Hunt, ma már nem létezik. 45 évesen vitte el egy szívroham, végül mégis ő lett az, aki ellobbant és nem elhalványult. Olyan autóversenyző, mint James Hunt, nem is lesz már. És meglepő módon ez a csodálatos film még erről is tud szólni, gyönyörű, hátborzongató, végtelenül szomorú utolsó képkockáiban. Hogy hiába van az, hogy végül a szorgalmas hangyák nyernek, hogy hiába van az, hogy az élő emberek végül inkább az életre fognak vágyni, hogy hiába van az, hogy Hunt világbajnoksága szerencsés anomália volt, és Niki Lauda volt a sokkal jobb autóversenyző, mégis James Hunt az, aki igazán élt. Aki tudta, hogy az elragadtatóan intenzív pillanatokat csak az elmúlásuk teszi azzá.
Fotó: Keystone/Getty Images (címlapkép), Keystone/Hulton Archive/Getty Images (Lauda és Hunt a medence partján), Central Press/Getty Images (Jackie Stewart és Nina Rindt)