A lelkiismeret, a nyomor és két szakadt ezres sétálnak a benini utcán…
Ezerfélék vagyunk, ki ezért, ki azért tekinthető jónak, rossznak, kedvesnek, gonosznak, alkotunk is bőséggel ilyesféle jellemzők mentén ítéleteket. Én nem vagyok saját megítélésem szerint túlzottan sem oké, se nem oké. Van, hogy éppen segítek, ha tudok, van, hogy talán megtehetném és mégse, de van, hogy igazából saját magam sorsát sem nagyon tudom előrelendíteni, nemhogy másét. Aztán van az, aki akkor is segít, ha ő maga sem nagyon boldogul, és van az, aki még bele is rúg a rászorulóba. Mármint nem a belerúgásra, hanem a segítségre rászorulóba.
A másik oldala ennek a segítség kérése és elfogadása. Nyilván nem véletlen, hogy létezik és gyakran kimondásnak örvend a kihasznál szavunk. Elvégre van, aki akkor is mástól vár el – és, ha ügyes, kap is meg – ezt-azt, és itt most egészen nagy dolgokra gondolok, a jelképességen erősen túlmutató ajándékok kikényszerítésére, amikor igazából semmit sem érdemelne. (Avagy tényleg? Hiszen megkapta, akkor hát csak jár neki…) Na meg van, aki inkább megadón éhen hal, óvatosan félrehúzódva, hogy ne zavarjon meg senkit.
Azt mondom, hogy nagyon tájékozottnak, nagyon jó emberismerőnek, kiváló értékítélet-alkotó képességgel bírónak kell lenni ahhoz, hogy egyrészt objektív, másrészt a valóságot tényleg jól leíró szempontok alapján döntsük el, hogy kinek mennyire van szüksége segítségre, és, hogy mi magunk mennyit tehetünk érte.
Ezért talán nem is biztos, hogy ma délelőtt annyira gonosz és megvetendő voltam… Az egésznek az adta meg az alaphangját, hogy végre sikerült néhány alapvető, hétköznapi ruházati cikket húsz százalékos engedménnyel megvennem egy fast fashion-üzletben. Vessetek az etikus vásárlók rögtönítélő bírósága elé, és mondjátok azt is, hogy hosszabb távra bölcsebb vásárolni, nekem ez most úgy tűnik, hogy pont jó volt így. Szóval semmi borkóstoló ruha, csak például nadrágok. Sőt, még fodrásznál is voltam jó plázarobotként. Oda se kell menni egy darabig…
És, hogy mi a már említett egész? Az, hogy egy gyors telefonálást befejezve, örülve annak, hogy túl vagyok a csóró átlag városi fentebb említett hétköznapi foghúzásain, belebotlottam egy emberbe, aki adott egy szórólapot. Ja nem, könyvjelzőt. Fel sem fogtam azonnal, hogy mi történik. Aztán már meg is köszönte, hogy segítek. Sőt, meg is magyarázta, hogy miben és kinek. Majd ránéztem a kis papírlapjára – nyilván nem véletlenül mutatta meg –, amire ezer forintos nagyságrendű adományok voltak írva. Eléggé szuggesztív eddig a szituáció, de egyben kínosan zavarba ejtő is. Közben kezdtem egy kicsit visszatérni a pillanatnyilag boldog álomvilágomból környezetem fizikai valójába, és azt mondtam, hogy, köszönöm, nem is szoktam olvasni, nem kérek könyvjelzőt, de adok egy kis pénzt. Elő is vettem egy ötszázast.
– Nem lehetne egy ezres?
– Hháát, nem.
– Hát jó, nem kell szégyellni, ez a kis összeg is segítség.
– Hát, nem is tudom.
– Látom, most voltál fodrásznál.
(És akkor?????????? Hogy jön ez ide?????? – gondoltam magamban.)
– Nem lehet. Nem lehet ötszáz sem, sajnálom, de nem, így már nem. Az előbb még segítettem volna, de már nem. Már teljesen elment a kedvem tőle. Nem tudom, mások ezt hogy kezelik, de én ezt így nem értem. Ennél több sikert kívánok, viszlát!
Így lettem ma is önző.
A szöveg első vázlata a karácsonyi bevásárlószezont már nemcsak az Amerikai Egyesült Államokban megnyitó fekete pénteken készült.