Kategóriák
konc

Szabadítsátok ki a zenét!

Illustration for article titled Szabadítsátok ki a zenét!

Zenei utópia nagyjából nyolc percben. A Bitcoin mögötti elvekre épülő internetes csodarendszer fogja megmenteni a zenét a zeneipartól, és a zenéket alkotó művészek .music című weboldalakon fognak – gombamód – közösséggé tömörülni?

Advertisement

Imogen Heap, brit énekesnő-zeneszerző-dalszövegíró-kiadó-anyuka-stb. még a nyáron nyilatkozott a Forbes-nak arról, hogy hogyan szeretne hozzájárulni a zeneipar fair trade ágazattá válásához, majd az ősz elején a Guardian szerzője is elmesélte, hogy miként követhette végig Heap ötletének kibontakozását. A történet valahol ott kezdődik, hogy Heap (barátoknak és rajongóknak csak Immi) már ismertté válása kezdetén szembesült azzal, hogy a zeneipar nem éppen a legegyszerűbb és átláthatóbb rendszer, amivel találkozott. Ráadásul később az is nyilvánvalóvá vált számára, hogy az internetnek köszönhetően nem is feltétlenül működnek már azok az utak, amelyeken a nagy kiadók és az egész iparág jár, illetve nem feltétlenül fenntarthatóak, no meg a művészek számára nem kimondottan ideálisak.

Nem mindegy, hogy kalózmetál vagy kalóz metál

Az interneten könnyedén csereberélhető, ingyenesen, bár illegálisan hozzáférhető jogvédett tartalmak vitathatatlanul átalakították a zene körüli üzleti környezetet. A kiadók természetesen továbbra is kihasználják hatalmas erőfölényüket, viszont az, hogy fő bevételi forrásukként már nem az szolgál, hogy bemegyünk a lemezboltba, részükről is alkalmazkodást kíván. Tőlük független szereplők jelentek meg a piacon, építve az internet előnyeire, és arra, hogy egy profi, jogtiszta fizetős szolgáltatásra miért is ne lenne kereslet. Először megjelent a lemezeket helyettesíteni próbáló digitális letöltés, egy ideig úgy tűnt, hogy az iTunes és hasonló szolgáltatások hozzák el az új korszakot. De a korszakok már csak olyanok, hogy nem hallgatnak a megérzéseinkre: közben a különféle gyakorlati megvalósítással operáló, de azért egy kalap alá vehető, a felhasználó által vásárolt albumok vagy egyedi számok fájljai helyett előfizetésre (esetleg reklámokra) építő, alapvetően folyamatos internetkapcsolatot igénylő streaming-szolgáltatások (Spotify és mások) is megjelentek. Ezek esetében a hangfájlokat a fogyasztó nem tudhatja magáénak annyira sem, mint amennyire a legszigorúbban működő, másolásvédelmet és egyéb korlátozásokat alkalmazó letöltős lemezboltok portékáit, még akkor sem, ha az előfizetés időtartama alatt a mobilkészülékein és számítógépén tárolhatja azokat offline felhasználásra. Ez az egész nagyon messze van már a bakelitlemeztől, bocsánat, vinyltől.

Advertisement

Művészek lázadása

Advertisement

Visszatérve a sztori üzleti vonulatához, azt kell megnézni, hogy mennyi pénz jön ezekből a modern, a kalózkodást legyőzni próbáló áruházakból és szolgáltatásokból a hagyományos bevételi formához, a fizikai értelemben vett lemezhez viszonyítva. A számokat és arányokat elnézve (most nem fogjuk őket megnézni alaposabban) azt láthatjuk, hogy a fizikai lemezeladások egyre inkább kezdenek visszaszorulni. A fenti gifen látható, hogy miután a citromsárgával jelölt kazettát megette a piros CD, először a letöltések előztek fénykürttel villogva a belső sávban (lila és ciklámen), hogy aztán arra legyenek figyelmesek, hogy ideje lesz indexelni, mert felbukkantak a visszapillantóban a streaming-szolgáltatók (barna és okkersárga). Persze Amerikának az egyesült államaiban, ahol a legutóbbi adatok szerint a streaming már meg is előzte a fizikai lemezeladásokat. Magyarország viszont nehezen fog egy egész iparágat meghatározni, úgyhogy ezen ne is nagyon akadjunk fenn. De itt van is egy nagy bökkenő. Egyelőre, bár sok pénz jön a streamingből, a csuda – és a kiszivárgott dokumentumok – tudják csak, hogy ebből mennyi jut az alkotóknak: gyanús, hogy nem túl sok. A kiadók ragaszkodnak az óriási előlegekhez, a művészek pedig majd kapnak valami alamizsnát a tényleges lejátszási adatok alapján – itt érdemes visszagondolni Taylor Swift lázadására, ami csak a jéghegy csúcsa. A lejátszási adatok egyébiránt még hihetőek is, de az egyszeri zenehallgatók zenefogyasztását nem feltétlenül tükrözik, ugyanis trükközés van itt is, például a lejátszási arányokat torzító és csalókat pénzhez juttató 7/24-ben zenét hallgató robotok, hogy csak a durvább megoldásokról essen szó. Szóval az elégedetlen művészekkel csak a baj van, a kiadóvállalatok óriási problémája az, hogy a nyamvadt zenészeket, írókat és szerzőket nem sikerült még helyettesíteniük mondjuk egy géppel, persze volt már show-nak álcázott emberkísérlet erre irányulóan (vagy ez konteónak gyönge?). Egyébként az a Tupac-hologram nem is hologram volt, de ennek aztán végképp semmi köze Imogen Heaphez, és főleg ahhoz nincs, amiről még csak nem is volt szó, de lesz.

Blokkláncok, kutyák és a zene

A mindig is kísérletező és próbálkozó Heap szokása szerint mert nagyot álmodni, és hosszas keresgélés után rátalált a Bitcoinra, pontosabban a Bitcoin és más kriptovaluták létezését lehetővé tevő blokklánc- (blockchain) technológiára (emlékszünk még a Dogecoinra?).

Advertisement

Illustration for article titled Szabadítsátok ki a zenét!

Akit érdekel, az már vélelmezem, hogy kívülről fújja a blokkláncot, és nem is a technikai megvalósítás a fontos most, hanem az, hogy milyen reményekkel és célokkal jönne létre a szöveg elején említett fair trade ágazat. A Heap által Mycelia (“gombatelep(ek)“) névre keresztelt megoldás, ha nagyvonalúak vagyunk és felületesek, egy új, szupermodern, decentralizált internetet jelentene, ahová zenefájlokat és mindenféle kapcsolódó tartalmakat tölthetnének fel az előadók. A rendszer – építve a blokkláncokra – biztonságos, manipulálhatatlan és cenzúrázhatatlan lenne, hiteles adatokat tartalmazna a zenékkel kapcsolatos tranzakciókról, a rendszerbe feltöltött szerződések alapján a jogtulajdonosok azonnal pénzhez jutnának, ezzel helyettesítve a kiadók és más, a mai zeneiparhoz szervesen kapcsolódó szolgáltatók kusza és nem alkotócentrikus szerződéseit és megállapodásait, avagy a romlott rendszert. Ez az egész persze még inkább elmélet, mint gyakorlat, és nem egyetlen zenész és egyetlen programozó fogja megvalósítani. Maga Heap is azt javasolja és kéri az érintettektől – művészektől és informatikai szakemberektől –, hogy kísérletezzenek, próbálkozzanak, hogy ebben a mostani átmeneti időszakban valami tisztább, áttekinthetőbb és ésszerűbb rendszer születhessen meg, amivel (az alkotók szemszögéből nézve…) igazságosabbá válik a zenéből, sőt, akár a későbbiekben más kreatív, digitális tartalmakból származó haszon elosztása.

Advertisement

Pont hu, pont zene

A következő lépés – értelemszerűen vagy sem – az, hogy Heap valamiféle platformot próbált keresni a gombáinak, és itt kerül a képbe a még nem létező .music általános legfelső szintű domén. Ne ijedjünk meg, ez az egész azt takarja, legalábbis az hétköznapi internetező szempontjából, hogy egy hosszú, erősen vitatott értelmű és sikerű folyamat után majd lesznek olyan weboldalak, amelyek .music-ra végződnek. A közelmúltban tetszett meg ez a lehetőség a művésznőnek, így fel is vette a kapcsolatot a .musicra pályázó DotMusic nevű szervezettel, amely éppen egy eléggé bizonytalan kimenetelű fázisába ért a doménért indított küzdelemnek olyan vetélytársakkal szemben, mint például a Google vagy az Amazon. A DotMusic arra épít, hogy egy közösség képviseletében és támogatásával szerezné meg a .music domének kiosztásának lehetőségét, ezzel megúszva egy aukciót, amelynek végén a szabályok szerint nagyjából egy nap alatt el is dőlne a domén sorsa azzal, hogy valamelyik tőkeerős óriáscégnél landol. Ahhoz, hogy közösségi prioritást élvezve jusson valaki egy legfelső szintű doménhez, eléggé rigorózusan felállított pontrendszerben kell elérnie egy minimumot, ami, ha nem csal a matematikatudásom, 14 pont, ez pedig a szerezhető 16-tól csupán kettőre van. A feltételek közül szemezgetve találunk olyat, hogy a közösség körülhatároltsága és kiterjedése, a domén betűi által hordozott jelentés és a közösség kapcsolata, a domén alá regisztrálható weboldalakra vonatkozó szabályok szigorúsága (a közösségi domén valóban a közösségé legyen), és a képviselt közösség általi támogatottság mértéke. Ez utóbbiért folyik most a kemény küzdelem, boldog és boldogtalan írja éppen alá az eredetileg művészeknek, zenei szervezeteknek szánt támogatólevelet, sok sikert kívánok a kiválogatásukhoz, és rövidesen eljön a nagy boldogság, vagy nem. Egy közösségi prioritást kérő jelentkező már elbukott, pedig maga mögött tudhatta az Amerikai Hanglemezgyártók Szövetségétől a Finn Zenekiadók Szövetségéig számos szakmai szervezet támogatását, de összesen 3 (három!) nyamvadt pontot kaptak, és többfelé csicsergik azt a befolyásos madarak, hogy zenei közösség márpedig nem létezik.

Advertisement

Illustration for article titled Szabadítsátok ki a zenét!

Hogy ennek az egésznek mi az értelme?

A kérdés nagyon jó, persze én is tanultam valakitől. Azt minden kétséget kizáróan állíthatjuk, hogy a zenefogyasztás és a zeneipar jelenleg nem éppen egy stabil és végleges állapotban van. Azt is nehéz vitatni, hogy az ágazat működése és a benne mozgó pénzek elosztása még egy letűnt korszakot idéz, persze nem szabad elmenni amellett, hogy a kiadóknál sem csak pénzéhes idióták dolgoznak, és az egésznek talán valami értelme is van a profitszerzésen túl. Imogen Heap példája mutatja, hogy kiadóktól függetlenedve (azért az USA-ban kiadóra bízta a zenéi terjesztését…), a rajongókkal fenntartott aktív kapcsolatra építve is sikeres maradhat egy előadó, persze azt sosem tudni, hogy mi lett volna vele, ha eleve kiadók nélkül kezdi pályafutását, de ez egy másik írás témája lehetne. A Mycelia, esetleg kiegészülve a .music doménnel, nem feltétlenül szeretné tönkretenni a kiadókat, azok valamilyen módon, felhasználva hatalmas tapasztalatukat és kapcsolataikat, továbbra is értékes és haszonhoz jutó szereplői lehetnének a zenei ökoszisztémának, viszont az tisztán látszik, hogy jelentősen lecsökkenne a szerepük Heap utópiájában. Ez azért nehezen hihető, de az utópiák már csak ilyenek. Ahogyan a Guardian cikkében is áll, a csuda tudja, hogy a zeneipart megrengető digitális forradalom végül képes lesz-e elhozni egy szebb, jobb, illatosabb megoldást, vagy az eddigi bábmesterek fogják mozgatni a szálakat a digitális korszak további szakaszaiban, ahogyan például mozgatják már a leginkább újszerűnek tekinthető streaming-szolgáltatókkal kötött szerződéseiken keresztül is.

Advertisement

És végül a Garden State gyönyörű zenéje, ha már Imogen Heapről volt szó:


Fotók

Imogen Heap portré: Fiona Garden
Zeneiparos gif: Digital Music News a RIAA adatai alapján
Dogecoin
Far Further

Vélemény, hozzászólás?