Szalai Ádám kifakadt, nagymonológban mondta meg a frankót a magyar fociról. És tök igaza volt, még én is a saját példámmal tudom alátámasztani. A magyar foci tényleg a tahó edzők és suttyó klubok, vagyis a rossz képzés olyan, amilyen.
Kicsit másként kezdeném meg ezt a sajtótájékoztatót, attól függetlenül, hogy alakult ez a román vagy a holland meccs. A legjobban az fáj, hogy a futballszerető emberek, a szurkolók nem csak most, hanem évek óta, 10-20 éve át vannak verve. Ennek egy oka van: mi elsősorban egymás közt olyan terveket szövünk, vagy terveket határozunk meg, amik nem reálisak. Ez a médián át ki is van mondva, ezért sokan csodát várnak.
Így kezdte a Nagy Beolvasást Szalai, a holland alázáson lázas betegség miatt nem játszó csatár, jelenleg az egyetlen magyar játékos, aki csúcsbajnokságban, ha nem is top, de jegyzett BL-csapatban állandó kezdő és gólokat is lő. És akiről szégyenszemre nem tudtam, hogy ilyen értelmes. Mert a felvezetés után remekül összefoglalta, mi vezetett az 1-8-hoz.
A mondandójának a lényege, hogy a képzésen múlik szinte minden, az olyan gyenge nálunk, ami lehúzza a focinkat, nem is annyira a pénztelenség. Az én személyes példám ezt 100 százalékosan alátámasztja. Borisz, a nagyobbik gyerek, aki most 11, óvodában, nagycsoportban kezdett el focizni. A II. kerületi UFC nevű utánpótlásklub edzői jártak ki elször hozzájuk, imádta a miniedzést, és mivel egészen közel lakunk a Vasas Pasaréti úti, fasza komplexumához elvittük oda, úgyis épp elkezdett járni az akkori legjobb barátja, Csabi, akinek a nagypapája híres MTK-hátvéd volt. Aki véletlenül nem ismerné, a Pasaréti utca annyira pöpec sporttelep, hogy ennél sokkal nívósabb Londonban vagy Stuttgartban sincsen, egy nagy és rengeteg kis műfüves pályával, sok edzővel, gondozott, szép parkkal, gusztusos klubházzal, aminek ugyan vannak még kopottas részei, de összességében az egész a szó normális értelmében európai. Kivéve azokat, akik megtöltik, vagyis a klubot és az edzőket. Borisszal például nemhogy a focit sikerült megutáltatniuk, de annak ellenére, hogy a korához képest magas, izmos, és különösen nagy a mozgásigénye, általában a sportot és bármiféle szervezett edzést. Évekig tartott, amíg sikerült kihevernie a sokkot, most végre elkezdett kézilabdázni, amit imád.
Nem az volt a probléma, hogy fanatikus sportapuka lennék és a Vasasban nem ismerték el a gyerek fényes tehetségét. Borisz imádta a focit, de magától, képzés nélkül nem volt egy minimessi, nem is azért irattuk be, hogy feltétlenül focistát faragjunk belőle. Ám Csabi még egy meccsre sokat járó laikus szemével is kifejezetten ügyes focista volt a kezdetektől. Aztán pár hónap elteltével az edzők elkezdtek beszólogatni Csabinak, hogy lusta, és hogy nem látják belé a piacképes focistát. Egyre több gyerek járt így. Annyira undorító volt a légkör, hogy ezt Borisz is megérezte, és bár őt még nem érte el a kiutálókampány, ő is el akart jönni. Hogy a következő években, amikor a sportra született gyerek újra meg újra rémülten menekült a sportolás elől, átkozódva emlékezzek vissza a sötét, pénzéhes, érzéketlen és ostoba Vasasra, ahol hatéves gyerekeket próbálnak fejben eladni, ahol meg sem próbálják megszerettetni a játékot, ahol annyira nem értenek a focihoz, hogy azt képzelik, valakiről, aki még életében nem edzett rendesen, hatévesen meg tudják mondani, hogy mi lesz belőle.
És ezek a figurák sírnak máskor, hogy a mai gyerekek már nem akarnak focizni, csak a videójáték, bezzeg régen 600 ezren voltak a Puma TSZ kölyöktoborzóján is.
A Vasas nyilván még a menőbbek közül való, el se tudom képzelni, mi mehet máshol. A problémák tényleg nem a pénznél kezdődnek.