1983-ban a szovjet légierő lelőtte a Korean Airlines 007-es járatát. Sokáig nagyon zavaros volt, hogy mi történt, és a zűrzavarban fontos szerepe volt a tokiói amerikai nagykövetség egyik nyári gyakornokának, aki rossz gombot nyomott a számítógépen.
John C. Beck szokásához híven reggel hatkor ért be dolgozni szeptember 1-én. Első feladata ilyenkor az volt, hogy indítsa el az éjszakára lekapcsolt számítógépet (1983-ban járunk, ugye). Aznap reggel azt tapasztalta, hogy a számítógép már megy, és hogy meglepően sok munkaállomás maradt egész éjszaka is bekapcsolva. Ritkán, de látott már ilyet, amikor Washington sürgős határidőre várt valamit.
Nem sokkal ezután felhívta egy titkárnő a mezőgazdasági osztályról, aki számítógépes játékkal szerette kezdeni a munkanapot. A játék lefagyasztotta a munkaállomását, amit csak Beck tudott újraindítani a központi konzolról. Ki is jelölte a titkárnő gépét, és nyomott egy F6-ot, hogy újrainduljon. Ekkor azonban a saját képernyője is elsötétült. Rájött, hogy F6 helyett véletlenül F7-et nyomott, ami a nagykövetség összes gépét újraindította. A fiatalember nem esett kétségbe, mert ilyen korán a titkárnőn kívül más általában nem dolgozott a számítógépeken.
Utána elszabadult a pokol.
Először a főnöke kukucskált be szobájába, amin nagyon meglepődött, mert Ito úr 10 előtt sose tette be a lábát az irodába. Megkérdezte, hogy mi történt. Beck elmondta neki, hogy véletlenül lekapcsolta a számítógépes rendszert. Itót a rendszergazda követte, akit a géptermen kívül még senki se látott, majd Ito nyomába eredt.
Egy órával később derült ki, hogy mi is történt. Az adminisztratív igazgató mondta el, hogy lezuhant a Korean Airlines egyik 747-ese, és hogy senki nem tudta, mi történt, de a legtöbb tényleges információ japán forrásokból származott – először a környéken dolgozó japán halászhajókról, majd a japán önvédelmi haderő katonáitól, akiket kiküldtek, hogy keressenek a tengerben a gépből származó roncsdarabokat. Egy fordítókból és amerikai diplomatákból álló csapat dolgozott épp a Reagan elnöknek szánt első jelentésen, amikor Beck lekapcsolta a számítógépeket. Ekkoriban még nem volt automatikus mentés: több óra munkája veszett el.
Bár Beck utolsó napját töltötte gyakornokként, kirúgták.
Hetekkel később állt csak össze számára a véletlenül megnyomott gomb szörnyű következménye, és nem is csak az, hogy Reagan elnököt kritizálta a sajtó, mert kormánya túl későn reagált a katasztrófára (a gép New York-ból tartott Szöulba). Ennél azonban sokkal nagyobb baj volt, hogy a Beck által megsemmisített jelentést az amerikai nagykövetség a dél-koreai kormánnyal is meg akarta osztani. Miközben a tokiói csapat nekiállt, hogy újra megírja a jelentést – ekkor már bizonyítékuk volt, hogy a gép a Japán-tengerbe zuhant – a dél-koreaiak téves adatok alapján bejelentették, hogy a Boeing 747 egyszerűen csak kényszerleszállást hajtott végre a Szovjetunióban, és hogy az utasok és a személyzet biztonságban vannak.
A koreai bejelentés és a lassú amerikai reakció – mindkettőért a véletlenül kitörölt jelentés felelt – évekig nem oszló összeesküvés-elméleteket táplált a gép sorsáról. A Szovjetunió bukásáig Dél-Koreában sokan kapaszkodtak abba a reménybe, hogy szeretteik nem haltak meg, hanem valami szibériai börtönben raboskodnak.
Beck azzal foglalja össze történetét, hogy bár a hat napja lelőtt maláj utasszállítóval kapcsolatban egy csomó dolog még mindig nem tiszta, és hogy ma viharos sebességgel lehet spekulálni és elméleteket gyártani, mindenki vegyen egy nagy levegőt, és gondoljon arra, hogy idővel jó eséllyel minden kiderül. És hogy ha szerencsénk van, most nem ül egy 23 éves idióta a számítógépek előtt.
Becket a következő nyáron egyébként visszavették a követségre.
Fotó: Shutterstock