Most nagyon jó lenne egy 25 másodperces összefoglaló az előző rész tartalmából, mint a Better Call Saul epizódjainak elején, amelyek hiába szolgálják azt a célt, hogy az is megértse majd az új részt, aki az előzőt nem látta, az összefoglalót mégsem értheti más, csak aki látta az előzőt.
Most nagyon jó lenne egy 25 másodperces összefoglaló az előző rész tartalmából, mint a Better Call Saul epizódjainak elején, amelyek hiába szolgálják azt a célt, hogy az is megértse majd az új részt, aki az előzőt nem látta, az összefoglalót mégsem értheti más, csak aki látta az előzőt.
Ezek a kemény dolgok, anyu!!!
Ezért tolok egy ráhangolózenét a link előtt:
Íme:
Tehát volt nekünk egy Császár Elődünk, aki annyira szart bele mindenbe, hogy manapság már nem is illik azzal viccelődni.
Egy biztos, nekem Ő kellett, hogy először találkozzam minden idők egyik legjobb zenekarával. Hiába olvastam róluk rengeteget, egyszerűen nem tudtam beszerezni tőlük semmit (várom a Headbanger-es kommenteket). Erre itt van minden magyar főzőműsorok legnagyobb Copkillerje, és elém bassza a
Primust
Végállomás!
Aki nem élt, vagy túl kicsi volt akkor, esetleg túl öreg, nem értheti, hogy Császár, későbbi Shane54 mekkorát pattintott az imént elmesélt húzásával.
Ez a Familia Kft, Szurdi Miklós, Pörzse Sándor, és Geszti Péter fémjelezte Magyar Televízió volt. Még javában dúlta az országot a Szomszédok, és Demjén Rózsi Szerelemvonatából sem volt még kiszállás. Ide még a Primus magyar megfelelőjének sem volt esélye bekerülni (ha egyáltalán volt ilyen), nemhogy az igazinak! Ebben az időszakban egy átlagos zenei tévéműsor nagyjából úgy nézett ki, hogy egy LGT-, és egy Piramis-interjú után betettek egy Soho Party számot, majd ezt követően ellátogattak Zoltán Erika tánciskolájába. Ebbe az ordenáré és bennfentes világba csempészte be Császár Előd, Les Claypool minden szokványosra és hétköznapira fittyet hányó, vásári dadaista, alter/rock/funk/jazz zenekarát.
Mitől primus a Primus?
Les Claypool
A Legenda szerint Les Claypool is részt vett azon meghallgatások egyikén, amelyet az 1986-ban, turnébuszbalesetben elhalálozott Cliff Burton helyének betöltése miatt írt ki a Metallica. A basszer lenyűgözte játékával a sztárbanda tagjait, akik hosszas tanakodás után azt mondták Claypoolnak, hogy a játéka túl jó a Metallicához.
No de hogy emlékszik erre vissza maga Claypool mester?
Nos, az igaz, hogy voltam próbajátékon, de emlékszem, amikor később csináltuk azt a VH1-os műsort, meginterjúvoltak engem, és persze őket is, és James Hetfield azt mondta: „Les túl jól játszott.”. Nagyon kedves volt ez tőle, és akkoriban együtt lógtunk, nem ‘86-ban, hanem amikor ez a VH1 dolog készült. Mondtam is neki, hogy „miféle marhaságokat beszélsz? Nem azért nem engem választottatok, mert túl jól játszottam, hanem mert teljesen lököttnek tartottatok!” És ez az igazság. Nem illettem közéjük; körülbelül két hónapig bírtam volna a Metallicában. De kedves tőle, hogy mást mondott. Igazi diplomata.
Az biztos, hogy Claypool 86-ban már játszott a világ egyik legjobb zenekarában (pontosan 84-től) , mégis elment a Metallica meghallgatására. Talán az is motiválta – a saját dolgait körüllengő bizonytalanság mellett -, hogy kamaszként egy iskolába járt Kirk Hammettel, a talicska szólógitárosával.
Több interjúban is beszélt a Primus korai időszakáról (ekkor még nem Primus, hanem Primate volt a banda neve). Rengeteget próbáltak Todd Huth-hal, Claypool gitáros barátjával, számtalan feldolgozást játszottak, de nem igazán döntöttek a továbblépés mikéntjéről. Az a kevés szám viszont, ami ebben az időszakban megszületett, szolgáltatta aztán a 89-es Suck On This című, bemutatkozó és egyben koncertlemez (őrület) gerincét. Todd Huth 1989-ben kivált a bandából, helyét Larry LaLonde vette át.
Huth és Claypool kapcsolata azonban nem szakadt meg, közös koncertjeik mellett például zenei projektjük (Colonel Les Claypool’s Fearless Flying Frog Brigade) vette fel a South Park új főcímdalának zenei alapját. Íme:
Hahaha!!!
Les nagy South Park-rajongó:
Ha van, aki a South Parkkal kapcsolatban azonosít be minket, az szerintem szuper. Azért írtuk azt a számot, mert nagy rajongói voltunk annak, amit az alkotók előtte abban a karácsonyi képeslapos marhaságban műveltek. Nem gondoltuk volna, hogy a South Parkból rendes tévéműsor lesz, azt meg főleg nem, hogy ekkora nemzetközi jelenséggé növi ki magát. Matt Stone és Trey Parker jó barátaim, különösen Mattel nagyon jó a kapcsolatom. És azt gondolom, hogy amit ők csinálnak, az egy elképesztő társadalom kritika. Számomra fergetegesek, hihetetlenül kreatívak, remek emberek, rokon lelkeknek tartom őket, és boldog és büszke vagyok, hogy része lehetek South Parknak. Ráadásul szerintem jó kis dal. Több verziója is van már.
Claypool maga előtt tolta a nevét. Előbb terjedt el róla a San Fransicó-i klubokban, hogy mekkora party-arc, mint az, hogy melyik hangszeren játszik, és milyen szinten. Olyan cuccokban flangált, amilyeneket akkoriban Miles Davisen, és és a Living Colour tagjain láthatott az ember.
Living Colour /szent szar!/
A hórihorgas fickó, egy autószerelő dinasztia különc sarjaként tényleg csak saját szorgalmában, és kitartásában bízhatott. Szüleire oly mértékben nem számíthatott, hogy az első Primus-lemez gyártási költségeinek ráeső részét fedezendő, saját autóját volt kénytelen eladnia.
Ezen az albumon debütált a következő dal is.
A választott klip mellett sem mehetünk el szó nélkül! Engem kifejezetten megnyugtatott, hogy nem csak nálunk dühöngött a rendkívül kellemetlen, szinte elviselhetetlen feszengést okozó, kölyökidős videókultúra. Gyengébb idegzetűeknek nem ajánlott.
Pudding Time
Ütősök (Alexander, Mantia, Lane)
A Primus zenéje abszolút bekategorizálhatatlan. Egyrészt magában hordozza a metál súlyosságát, a Jazz vakmerőségét, és a Funky lazaságát. Mégis, nem tudsz mutatni olyan fél percet a zenéjükben, ami színtisztán csupán csak az egyik komponensből állna. Claypool jellegzetes, hipertechnikás basszusfutamai, “hetek óta LSD/abszint koktélon tengődő Mickey Mouse-ra emlékeztető éneke” a banda védjegyévé vált.
Muzsikájukban egyértelműen a ritmusszekció dominál. Összesen elfogyasztott hét dobosukból jómagam a legmeghatározóbb hármat ismertetem: Tim Alexandert, Brian “Brain” Mantiát, és Jay Lane-t. A legtöbbet a bandában töltő, és jelenleg is a bőröket verő arc Tim Alexander. Őt láthattátok eddig az összes klipben, kivéve a kölyökidős borzalmat. Ott Mantia dobolt, akit hármójuk közül a legjobbnak tartok. Nem véletlenül becézik Brain-nek. :)))
Mégis, ha már Tim a legmeghatározóbb a zenekar története szempontjából, akkor az illendőség azt kívánja, hogy tőle villantsak valamit. Előre szólok, hogy ő sem gyenge! 🙂
Akkor tehát villantson Mark Strong Tim Alexander 🙂
Megjegyzés: A 444 barkácsvetélkedőjét ennek a dobszettnek az összerakásával simán nyerhetted volna, Tim.
Larry LaLonde
Innen: POSSESSED (1984-87)
A Thrash/Death-metál San Franciscó-i bugyraiból érkező, egyébként Frank Zappa és Jimy Hendrix-rajongó LaLonde 1989-ben lett a zenekar tagja. Korábban már játszott Claypool-al a Blind Illusion nevű, metálosabb bandában, amiben Claypool a formálódó Primus mellett bőgőzött. A Possessed utolsó, vele készült albumának a gitárzseni, Joe Satriani volt a producere. Satrianit LaLonde mutatta be később Claypoolnak.
Les szólózik egy Blind illusion koncerten (szar felvétel, ellenben nagyon tanulságos):
A Suck On This album kreatív folyamataihoz LaLonde-nak két dal kivételével nem sok köze volt, de az albumon szereplő dalokat már ő játszotta fel, live.
Játékstílusát leginkább a “maszatolás”, és a “kenegetés” jellemzi. Ez nagyjából annyit jelent, hogy előtérben hagyva a ritmusszekciót -a rockzenekarok 99, 99%-ától eltérően -, szólógitárosként csupán kiszolgálja, kíséri azt (Tom Morello /RATM/ hasonló felfogásban, de jóval előretoltabban játszik). Ez persze nem jelenti azt, hogy a banda összhangzása szempontjából ezek a nyúlós témák ne lennének fontosak. Szólói sokszor egész elképesztő zenei, és hangszeres tudásról tanúskodnak.
Ennek a demonstrálására a Brown album Kalamazoo, illetve Chastising of Renegade számát tartom a legjobbnak, de némi vacila után az utóbbi mellett döntöttem. Nem akartam nagy szavakat használni, de itt nagyon Gucci szólót nyom ez a Larry gyerek! :)).
A Primus mellett mindig voltak párhuzamos projektjei, például egy Frank Zappa emlékzenekar. Emellett 1999 és 2006 között három Tom Waits-albumon játszott, és 2008-ban közreműködött Serj Tankian Lie, Lie, Live c.lemezén is.
1990-ben stúdiólemez követte a Suck On This-t, Frizzle Fry címmel. Ezen, az előző albumon megismert legnépszerűbb dalok mellett, körülbelül fele-fele arányban új nóták is szerepeltek.
Ez pont nem olyan:
Ezt követte a Sailing the Seas of Cheese, amelyen az egyik nagy nagy kedvencem is helyet kapott:
American life
A Primus szövegvilágát a kezdetekben (ennél jobb jelzőt nem találtam rá) a vásári dadaizmus jellemezte elsősorban, a teljesen banális sztorik leszalámizásától (magyar megfelelő: Apa kocsit hajt), a rajzfilmszerűen valószínűtlen történetekig.
Később ez albumról albumra árnyaltabbá válik, az azonban mindenképp elmondható, hogy világmegváltási szándék, direkt politikai állásfoglalás, vagy ájlávjúbébizés nem fertőzte meg a Primus szövegeit, ellentétben az abszurddal. Lássuk be, nem hétköznapi zenéhez, nem hétköznapi szöveg dukál. 🙂
A “Shake Hands With Beef” c. dal klipjében, a Belga 10 évvel későbbi mozgáskultúrája köszön előre. .Cáfold, ha mered!
A Pork soda album 1993-ban jelent meg, és a fanatikusok egyik kedvesebb albumává vált. 97-ben lett borult platinába a rajongók szeretete.
A “My name is Mud” klipjében Claypool zseniálisan hozza suttyót!
Az 1995-ös Tales from the Punchbowl albumról való a Császár által megosztott őrület, ezért azzal külön most nem foglalkozom. 🙂
1997-ben az itt már sokat idézett Brown Album, 1999-ben pedig az Antipop c. lemez jelent meg, amely után több mint négy éves szünet következett. Az Antipop bátrabb, rockosabb hangzásában a zenekar körül nyüzsgő barátok bátorítása is szerepet játszott. Ezen az albumon olyan arcok működtek közre, mint James Hetfield a Metallicából, Jim Martin a korai Faith No More-ból, vagy maga Tom Waits.
A Lacquer head c. dal producere a Limp Bizkit-es Fred Durst volt.
A jelentős nevekből álló zenészgárda vendégeskedése, és az Antipop kedvező fogadtatása sem mentette meg a bandát a 2001-es szétszéledéstől. Brain nem sokkal a feloszlás előtt kilépett. A csapat szétválása után a tagok külön utakon jártak, főként Claypool dolgozott aktívan különféle projecteken, mint például a korábban már említett Frog Brigade, vagy az Oysterhead. A hosszúra nyúlt csend azonban nem tüntette el a Primust a zenei színtérről. Visszatérő anyaguk a 2003-ban megjelent Animals Should Not Try To Act Like People-ra keresztelt ötszámos mini volt, amit a zenekar életművét feldolgozó, azonos című DVD mellékleteként adtak ki. Érdekesség, hogy ezen az EP-n tért vissza Tim Alexander, volt is a rajongók közt. nagy ünneplés.
A Primus pályafutása során rengeteg feldolgozást játszott, ezt tanúsítja a Miscellaneous debris, és a Rhinoplasty EP is.
Les külön bejáratú Pink Floyd-rajongása sem ismert határokat. Claypool’s Frogs Brigade nevű bandájával 2001-ben koncertlemezt adtak ki, amelyen több Pink Floyd feldolgozás mellett végigjátszották a komplett Animals albumot is. Itt került látótérbe a később a Primust is kisegítő Jay Lane dobos.
Kapásból két olyan dalt is tudok, amelyeknél ha akarnák sem tagadhatnák le a PF-hatást. Az egyik a Brown albumon szereplő, Arnie c. szerzemény:
A másik pedig az Electric Electric az Antipopról.
2011-ben jelent meg a Green naugahyde lemez, amelyen egy, a Cseh Tamás szerzeményhez megtévesztésig hasonló, Lee Van Cleef c. nótát hallhatunk. Téboly!
A 2014-es Primus & the Chocolate Factory with the Fungi Ensemble lemezen tért vissza 3 év kihagyás után Tim Alexander, aki a 2010-ben az éppen az ő helyére beugró Jay Lane-t váltotta. Tim Alexander a nagy visszatérő!!! A Candyman c. szám klipje méltó eme jeles eseményhez, és a pazar életműhöz. 😀
Aki éppen most kezdené el az ismerkedést a Primus munkásságával, annak a 2011-es, és 14-es lemezeket – szívből jövő jó tanács – ildomos elkerülnie. A kronológiai sorrend betartása a legjobb megoldás. 🙂
A jelen nagy Claypool-projektje (csakis a Primus mellett természetesen) a Sean Lennonnal (John Lennon fiával) életre hívott The Claypool Lennon Delirium. A páros akkor jött össze, mikor Lennon The Ghost of a Saber Tooth Tiger zenekara nyitott a Primus és a Dinosaur Jr. közös turnéján. Megdöbbentő, hogy “ifjú” Lennonunk hangja mennyire hasonlít az apjáéra. A Cricket and the Genie c. közös dalban, ahogy a projekt által felvett számok mindegyikében, Claypool csak basszusgitározott és bőgőzött, minden egyéb hangszert Sean játszott fel.
Egészen különös, hogy egy iskolateremtő zenekarnak nincsenek lurkói, nincsenek lelkes, hű követői. A stílus – ami a Primus felbukkanása előtt gyakorlatilag nem létezett -, nem kérgesedett műfajjá, nem lettek a stílusnak százával követői a világban. Valahova a RHCP, meg a FNM környékére sorolódtak, ha a szaksajtó mindenképp skatulyázni akarta őket, de talán ez a poszt is rávilágít: műfajnyi eltérésre vannak mindentől, és mindenkitől.
Ha fiatal zenészek hivatkoznak rájuk, akkor elsősorban Les Claypoolra gondolnak, az ő játékát, előadói stílusát értik Primus alatt. Pedig a Primus sosem volt több, sem kevesebb, mint három nagyszerű zenész hitvallása a teljes alkotói függetlenségről, és a zenélés öröméről.
Még mielőtt kisorsolnám az Ofotért csarnokvízbiztos kötőtűit, ezt a kevésbé szokványos Primus-produkciót ajánlom megtekintésre az öncsonkítástól sem visszariadó olvasóknak.
Akik pedig élvezettel olvasták, nézték, és hallgatták ez kétszer másfél órát, azok mostantól fogva a barátaim!!! 🙂
/Források: MR2 Petőfi; Youtube; Wikipédia; primusville.com; brainbeatz.com; Schock!; drummerworld.com/
Fotólabor ügyelet: ChuckFinley; Intuitív iránymutatás: Őrjöngő Szurikáta, Higgadt kritika: Bagaméri;