​Titokban megnyílt Budapest legjobb kávézója

A bűbájos, tetovált Fülöp-szigeteki fickó bárhol a világon nyithatott volna helyet, de inkább ide jött. 5 percre ugrottam be hozzá, másfél óra után távoztam, két, lábon kihordott infarktussal. Egy ilyen kézműves dizájnkávézó láttán egy New York-i is megnyalná a hipszterszakállát.

Soha életemben nem ittam kávét, mert képtelen voltam rászokni. Egyszerűen nem ízlett a keserűsége, pedig próbálkoztam vele becsülettel, kamaszkoromban és utána is sokszor. Aztán pár hónapja, magam sem értem, miért, elkezdtem tejekávézni. De még mindig az a totál kívülálló vagyok, aki olyan állapotba kerül egy csészétől, mintha beleesett volna a szpídes köcsögbe, hiába ittam több energiaitalt az elmúlt húsz évben, mint vizet.

A vadiúj, senki által sem ismert fülöp-szigeteki kávézóról Nyelvész Józsitól, a legendás bloggertől hallottam – nélküle a magyarság nagy része azt sem tudná, mi az az ákosozás. A hely a Margit híd budai hídfőjénél, a Török utcában van, egy háznyira a 444 szerkesztőségétől és 100 méterre a Rózsadomb presszó nevű ifjúsági olcsónberúgótól.

A cégér "designer coffee" feliratánál csak Ryan, a pult mögött álló kopasz, tetovált, mosolygós tulaj néz ki ígéretesebben.

A helyiség akkora, mint egy kisszoba, lényegében egy pult fér el benne, amin, a polcokhoz hasonlóan, mindenféle bizarr desztillálókészülékek és kávészacskók állnak. A helyet annyira frissen nyitották, hogy lényegében még nincs benne semmi dekoráció, de ez nem is hiányzik, hiszen az ember, amint belépett, azonnal és elkerülhetetlenül beszélgetésbe bonyolódik Ryannel, és úgyis csak rá figyel.

Miért pont Budapest? – tettem föl a kérdést kapásból. Amire hősünk azt a meglepő választ adta, hogy mert Budapestnek olyan vonzó kávékultúrája van. Bécset is megnézte, de utána nem is volt kérdés, hogy minket választ. És Budapesten belül miért éppen Buda, ahol nincsenek emberek? Hát mert nem akar elmenni túlzottan kommersz irányba, valami nyüzsgó pesti utcában. Őrület.

Kértem egy tejeskávét, kortyoltam hármat, megjött a szívrohammal kevert drogmámor, így már fényes hangulatban tudtam meg, hogy Ryan azért nem olyan naiv, hogy pusztán egy pár négyzetméteres, csendes kávézóból akarjon megélni: magát a kávét is ő termeli a Fülöp-szigeteken, és exportálja, szerte a világba. Vagyis fogja, mert most kezdte a dolgot.

A kávé valahogy megoldja az ember nyelvét, a hozzám hasonló kezdőkét biztosan, így perceken belül megtudtam, hogy a feleségével és a lányával érkeztek Budapestre, aztán azt, hogy emberünk nagymenő pénzügyi menedzser volt otthon, de elege lett abból a világból, plusz a reménytelen politikai helyzetből, ezért váltott a kávéra és Magyarországra. Igen, én is nagyot nevettem azon, hogy valaki az elkeserítő politkai helyzet miatt pont ide költözik, de Ryan azt mondta, úgy látja, itt az adónak legalább egy részét közcélra fordítják, ami az ő hazájáról nem mondható el.

Mindenkinek sokkal többet kéne beszélgetnie fülöp-szigetekiekkel!

Ami a jelek szerint nem nehéz dolog, mert újabb öt perc elteltével kiderült, hogy mindketten tacskótulajdonosok vagyunk, én megnéztem egy rakás telefonfotót a sárga, hódítóan csőfejű Bobóról, ő meg a hódítóan törpe Fülesről.

Ryan persze kávéevangélista, az életcélja pedig egy ritka, csak a Fülöp-szigeteken termelt fajta, a Liberica Barako népszerűvé tétele és megmentése, ezért is nevezte el róla magát a kávézót. Ekkor bele kellett szagolnom egy csomó kávészacskóba, hogy megérezzem a különbséget a fülöp-szigeteki és az európai pörkölés között. Az övék sokkal feketébb, az illatoknál meg hazudtam. Ízre viszont mintha lenne különbség, a fülöpkávé nem olyan irtózatosan savanyú, mint a divatos budapesti.

A barakót spéci, lombikszerű izében kell főzni, ami negyedóráig tart, de ez most nem hat tökölésnek, mert dumálás közben röpül az idő. Ryan vicces fickó, remekül játssza el, mekkora paraszt volt vele egy pultos egy kávézóban, de ezzel együtt is imádja Budapestet. Jó egy ilyen ember önbizalomnövelőnek, hosszan bizonygatja például, hogy a Finomítóban sokkal jobb hamburgert evett, mint amikor Seattle-ben és más amerikai városokban dolgozott.

Mivel van engedélyük ennivalót is árulni, nemsokára lesznek sütemények, Ryan feleségétől. A kávémester egyszer csak megkérdezte, hogy 100 százalékosan magyar vagyok-e. Rémülten hebegtem, hogy igen, de kiderült, hogy nem ultranacionalista, csak le akarta tesztelni, hogy a felesége karamellás-vaníliás sodótortáját befogadja-e a magyar ízlés. Nemzetem képviseletében megállapítottam, hogy rohadtul befogadja.

A legaranyosabb az volt, hogy miközben kimérte a pontosan 18 gramm kávét a szigorúan 250 milliliter vízhez a lombikba, arról beszélt, hogy egy barátságos és egyáltalán nem sznob helyet akart nyitni kávészeretőknek. De a hangulat tényleg szuper, a kávé meg fogalmam sincsen, milyen, valószínűleg elképesztő finom. A barakóból elhoztam kóstolónak egy forró és egy jeges adagot. Utóbbi annyira fergetegesen jó, hogy még én is éreztem a különbséget. Mi lenne, ha szeretném is a kávét?