Bár már egy hónapja benne vagyunk az őszben, csak elkészült ezt a koncertajánló. És milyen szomorú lenne, ha valaki miattam maradt volna le arról, hogy Ariel Pink- vagy Marina and the Diamonds-koncert lesz Budapesten?!
Mindenesetre addig halogattam ennek az ajánlónak a befejezését, hogy a hétfő esti Peach Kelli Pop-koncertet már meg is tartották, úgyhogy azt visszamenőleg már nem fogom ajánlani, viszont akik ott voltak, azok szerint jó volt, akárcsak a tavalyi.
Nézzünk azonban előre, mert még így is lesz pár koncert idén ősszel Budapesten, amelyek izgalmasnak tűnnek, még úgy is, hogy viszonylag kevés az először idelátogató előadó köztük. Nekem ez a tíz tűnt kiemelésre méltónak – nem állítom, hogy mindegyiken ott leszek, de mindegyik mellett szólnak érvek.
WhoMadeWho (október 1., Dürer Kert)
A dán zenekar tavaly már fellépett itt egyszer, arról pont lemaradtam, de tekintve, hogy egy elég jófajta popzenét játszó együttesről van szó, örülök, hogy megint jönnek – én évekkel korábban úgy láttam őket egy német fesztiválon, hogy semmit nem tudtam róluk, és úgyis tetszett: “A gitár, basszus, dob felállású trió tagjai testhez simuló, gyorskorcsolya-dressznek tűnő cuccban lépnek a színpadra, és folyton azt akarják bizonygatni, hogy teljesen őrültek, ami az esetek többségében sikerül is nekik. A zene abszolút táncolható, tempós, diszkópunkos alapok és néha tökre nem odaillő, de épp ezért vicces énektémák egészítik ki egymást, a bajszos gitáros-énekes Jeppe Kjellberg pedig néha egy kis elektronikát is csempész a számokba a földön matatva” – írtam akkor. Azóta pedig voltak ilyen jó számaik is, mint amihez a fenti szuper klip is társul.
The Soft Moon (október 2, A38 Hajó)
A Soft Moon is másodszorra jön: Luis Vasquez egyszemélyes, de koncertekre kiegészülő zenekara két éve játszott ugyanígy az A38-on, és jól megmutatta azt a sötét, nyomasztó atmoszférájú posztpunkot, ami a Soft Moon-lemezekről ismerős. Vasquez azt mondta előtte, hogy “nagyon vidám és jókedvű embernek tartom magam, de a zene kihoz belőlem más dolgokat is”, amit el is hiszek, mert az előző két Soft Moon-albumot eléggé szerettem, viszont a legújabbal nem tudtam megbarátkozni, de ettől még koncerten továbbra is lehengerlő élmény várható.
Dean Blunt (október 3., Trafó)
Már az UH Fest is elindult három napja ám: a kísérleti zenéket játszó előadókat felléptető fesztivál szeptember 27-től október 4-ig tart, és hazudnék, ha azt állítanám, hogy ismerem a fellépőket, de hát ennek a fesztiválnak pont az újfajta élmények befogadása a lényege. Dean Blunt neve cseng talán a legjobban közülük, ő a Hype Williams nevű londoni duó egyik fele, és nehezen beskatulyázható zenében utazik, fittyet hányva bármilyen stílusmegjelölésre, úgyhogy én sem próbálkozom ilyesmivel
Morrissey (október 12, Millenáris)
Morrissey kilenc év után tér vissza: akkor elég szellős volt a Pecsa szabadtér, most mintha nagyobb lenne az érdeklődés az egykori Smiths-énekes iránt. Róla tényleg elég sokat írtam már itt is, többek között azt, hogy “most már akkor se biztos, hogy megnézném, ha Budapestre jönne megint, ennyi épp elég volt”. Most azért már kicsit árnyaltabban látom ezt a kérdést, és mivel tényleg jó eséllyel ez lesz az utolsó alkalom, hogy élőben láthassam az utóbbi harminc év egyik legegyedibb és igen fontos előadóját, könnyen lehet, hogy mégis ott leszek a nézőtéren. Még akkor is, ha állítólag igen kínos regénnyel debütált a minap íróként.
Hercules and Love Affair, Omar Souleyman (október 16., A38 Hajó)
Andy Butler, aki a Hercules and Love Affair maga, eddig csak dj-zni járt nálunk, most viszont koncertezni fog a zenekarával, amelyről ha mást nem tudunk, csak azt, hogy az elmúlt évtized egyik legjobb buliszámát köszönhetjük nekik (Blind), akkor már van egy alapos érv a koncert mellett. Ő azóta több lemezt is megjelentetett, mindegyiken tánczene hallható, csak változó megközelítéssel: Butler az elektrós újdiszkó felől a house felé tolódott el. Ő egyébként az Electronic Beats fesztivál keretében jön, és aznap a hajón rajta kívül többen is fellépnek még, így a szíriai Omar Souleyman is, akinek a technóval megdobott arab népzenéje az egyik legkurrensebb dolog, ami az idén eljuthat hozzánk.
Rangleklods (október 24., Akvárium)
A dán Esben Andersen sötét, elektronikus popzenét játszik Pernille Smith-Sivertsen énekesnővel Rangleklods néven, és valószínűleg sokat nem tudnék róla, ha nem keveredtem volna oda két és fél éve az A38-as koncertjére, ami úgy is elég meggyőző volt, hogy korábban egy hangot sem hallottam a duótól. Ott viszont Andersen sajátosan mély hangja remekül egészítette ki az énekesnőét, és a dalok elsőre is működni látszottak. Azóta a Rangleklods a Szigeten is játszott már, úgyhogy van némi közönségük itthon.
A Place to Bury Strangers, Chelsea Wolfe, Grooms (november 14., A38 Hajó)
Ők is visszatérők mindketten, de korábban külön-külön jöttek. Kettejük közül a leghangosabb amerikai zenekarként jellemzett A Place to Bury Strangers zajos-pszichedelikus rockzenéjét ismerem jobban, bár a két évvel ezelőtti koncertjükről lemaradtam a Gozsduban. Most az “elektronikus gothic folkként” jellemzett, igen hatásos, sötét rockzenében utazó gitáros-énekesnő, Chelsea Wolfe két további zenekar társaságában tart afféle minifesztivált a hajón. Nem mondom biztosra, hogy ott leszek, de le tud húzni a november annyira, hogy így legyen! (Fellép még egy kurrens brooklyni zenekar is aznap este a Grooms személyében, őket még nem hallottam, de van megbízható ismerősöm, aki szerint érdemes.)
Ariel Pink (november 15., Dürer Kert)
Na, hát ez kétségtelenül a legizgalmasabb őszi koncertnek ígérkezik a városban. Nemcsak azért, mert Ariel Pink még sosem játszott nálunk, hanem azért, mert ő tényleg nagy névvé nőtte ki magát az utolsó három lemezével. A sokáig csak a Los Angeles-i lo-fi színtéren ismert kultuszelőadóból azóta valódi független popsztár lett, fülbemászó pszichedelikus popdalokkal, és a sajátos énekhangja is jól ismert lett világszerte. Nekem csak elmosódott emlékeim vannak arról, hogy egyszer láttam őt a Primavera fesztiválon, de arra jól emlékszem, hogy egy igazi hisztis faszfejnek tűnt, de ettől csak még inkább meg akarom nézni őt, hiszen ez abszolút az image-ébe vág.
Balthazar (november 25., A38 Hajó)
Erről a belga együttesről talán sose hallottam volna, ha a Sziget nem belga és holland fiatalokra építené a stratégiáját már évek óta, és ezért ők is felléptek az idén – több ismerősöm is egybehangzóan állítja, hogy nagyszerű koncert volt. Pedig az elegáns gitárpopot játszó Balthazar már egyébként is kezd egész népszerű lenni Európában, igazi sötét ló lehet az őszi budapesti koncertprogramban.
Marina and the Diamonds (december 12., Akvárium)
Az énekesnő az idén fellépett a Szigeten is, de megmondom őszintén, semmi kedvem nem volt az Aviciire váró tömegben megnézni a Nagyszínpadon, világosban, pláne, hogy lesz egy rendes koncertje is míg az idén. Ahogy akkor írtam, “egy jó lemezzel tért vissza a mainstream poppal folytatott flörtöléséből”, a tavaszi Froot visszatérés a biztató bemutatkozáshoz. Azt pedig már régóta tudjuk, hogy Marina Diamandisnak elég jól áll a színpad.
És még a többiek közül három, amiket nem emelnék ki, de biztos sokakat érdekel: lesz a civilben Radiohead-gitáros Jonny Greenwood szimfonikus kalandozása a Müpában, Slash az Arénában, Torche a Dürer Kertben.