Torghelle sajnos nem sötét tapló, és nem is nagyképű majom

De ettől még el lehet olvasni a könyvét, és nem is bánjátok meg.

Ez a profi világ, haver!

Régebben igen sokat forgattam A magyar futball anekdotakincse című kötetet, amelyben a labdarúgásunknak a kezdetektől a hatvanas évekig tartó korszakából válogattak össze sztorikat, köztük egész vicceseket is. Feltűnik benne Schlosser Imrétől kezdve Braun Csibin és Puskás Öcsin át Mészöly Kálmánig egy sereg legenda, akik amellett, hogy egész jól (sőt, nagyon jól) játszottak, király arcok is voltak. (Az én kedvenc sztorim Schaffer Spécihez kapcsolódik, a poszt végén el is olvasható.)

A könyv aztán a hetvenes évekhez érve lefékez, a következő évtizedet pedig már csak egy sztori képviseli, ami arról szól, hogy a Fradi legendásan gólképtelen csatára, Zsinka János nem tudja kinyitni a vízcsapot. Utólag visszatekintve pedig annak a korszaknak is megvoltak a maga vicces alakjai, de ahogy haladunk tovább az évtizedekben, nemcsak a klasszis futballisták fogytak el a magyar fociból, hanem az egyéniségek is.

Ott tartunk, hogy nincs olyan ma is aktív futballistánk, akiről mondjuk kapásból három humorosnak nevezhető anekdota is az eszembe jutna, kivéve az egy szem Torghelle Sándort. „Ne ugass, te lófejű geci!", „És most mit csinálsz, hazamész és kivered magadnak?", no meg az a tény, hogy nemrég öltözködés közben sérült meg – ez már több, mint amit a teljes mai magyar mezőnyről fel tudok idézni. Azt már nem is mondom, hogy Torghelle mostanra az internetes humor egyik legendája lett, akire át lehet írni az összes béna Chuck Norris-os poént, és garantált a 15 ezer lájk.

Ezek után magától értetődő egy könyv, és A levegő ura tulajdonképpen meg is felel az elvárásoknak. Mondjuk az is sokat elmond, hogy nálunk már botránykönyvként lehet reklámozni egy olyan kötetet, amiben van pár csúnya szó, illetve beszólás volt edzőknek és játékostársaknak, amik azért egy normálisan működő sportsajtóval bíró országban már nem számítanának újdonságnak. Főleg, hogy még itt is előfordulnak olyan mondatok, hogy „fiatal gyerek voltam még, persze, hogy besz…, megijedtem."

Ne ugassá', gyere hétfőn a Menzába!

A könyv legfontosabb felfedezése is az lehet sokaknak, hogy jé, Torghelle nem is bunkó. Szerény, hétköznapi, külvárosi srác, aki sok társával ellentétben nagyon is tudatosan építette a karrierjét, és akiről a legrosszabb, amit el lehet mondani, hogy önfejű, esetleg összeférhetetlen. Mert az ő nézőpontjából mindegyik sztorijánál meg lehet érteni, miért kapta fel a vizet, de amikor már negyedszerre kap össze egy edzőjével vagy játékostársával, és sokadszorra állítják ki, akkorra azért nyilvánvaló, hogy valami nem stimmel a Sanyival. Nyilván nem ártott volna neki egy anger management kurzus (talán dühterápia magyarul?), de az NBI-ben nála sokkal nagyobb taplók szaladgálnak tucatjával.

Mondjuk azt nehéz megragadni, hogyan vált a magyar foci egykori reménységéből, az erőszakos, fiatal, világsztároknak gólt lövő csatárból a TrollFoci és hasonló oldalak állandó céltáblája, de a legvalószínűbb, hogy tényleg csak így alakult. Rossz döntéseket hozott (a Premier League az MTK-ból túl nagy ugrás volt), nem volt szerencséje a sérülésekkel, és ő maga is rosszul reagált a nehezebb időkben – ez elég szokványos futballista-életút.

De azt leszámítva, hogy Sanyinak néha elborul az agya, egy már-már zavarba ejtően átlagos pasi képe rajzolódik ki, akinek viszont sokkal jobb a dumája, mint a hasonlóan átlagos pasik 98 százalékáé. A könyv kicsit sportújságírósan fogalmaz (Somogyi Zsolt, a Nemzeti Sport munkatársa jegyzi), engem zavar továbbá az egyes szám, második személy is („Nem jó érzés ez, hidd el"), de ha ezeken túlteszi magát az ember, könnyen csúszik. Olvastam jó pár sportkönyvet, egyáltalán nem lóg ki közülük.

Mit szórakozol, német parasztgyerek?

Na és akkor a bomba sztorik. Mert hát van belőlük több is. A legnagyobb visszhangja nyilván annak lesz, hogy ha Torghelle nem is mondja ki, de sejteti, hogy Egervári Sándor Gera Zoltán nyomására nem hívta meg a válogatottba egyszer sem. Nyilván soha nem fog kiderülni, hogy így történt-e, de az látszik, hogy a mellőzés nagyon rosszul érintette Torghellét. És kit ne érintene rosszul, ha azt látná, hogy egy százéves Tököli Attilát többre tart nála a kapitánya?

Fontos eleme a Torghelle–Gera szembenállásnak az, hogy Sanyi egyszer majdnem összeverekedett a pályán Hajnal Tamással (kicsit sajnálom, hogy ez nem történt meg), és az is, hogy Egervári igazi jellemhibásként egyszer sem beszélt Torghellével, hogy legalább megmondja neki, hogy ne is számítson meghívóra.

Hogy kikkel akaszkodott még össze Sanyi? A teljesség igénye nélkül: Várhidi Péter (ő legalább leül beszélni vele), a görög futball legendája, Theodorosz Zagorakisz (ez nagy hiba volt), Farkas II. Balázs (rá emlékszik még valaki?), Vladan Csukics (a Fradi keménykedő védője, aki egy az egyben már nem olyan bátor), José Gomes (a Vidi impotens edzője). Sanyi becsületére legyen mondva, mindegyiknek oda is pakol a könyvben egyet. Ahogy kell.

De, hangsúlyozom, aki abban a reményben akarja elolvasni a könyvet, hogy kiderül, hogy Torghelle Sándor egy Pintér Attilába oltott Véber Gyuri, az csalódni fog. Viszont beavat egy csomó olyan dologba, amiről a szurkolónak csak elképzelése lehet, még a pénz itthon nagyon kínos kérdését sem hagyja szó nélkül, szóval, nekem nem volt hiányérzetem. Csak a jövő sportújságíróit sajnálom, mert égen-földön nem látok senkit, akiről egyszer majd érdemes lesz könyvet írni.

És akkor az ígért anekdota:

Körkérdés

Nagy hírverés előzte meg 1936-ban az Arsenal-pályán rendezett angol–magyar mérkőzést. Idehaza az egész ország lázban égett, Dietz kapitány – úgymond – technikás csapatot akart a pályára küldeni, így maradt ki aztán Toldi és Turay.

A Nemzeti Sport körkérdést intézett a labdarúgás nagy egyéniségeihez. Tabi László Schaffert kapta, tőle kellett volna megkérdeznie, mi lesz az eredmény. Tabi azonban se égen, se földön nem találta meg Schaffert. Többször is üzenetet hagyott, de Spéci egyszer sem hívta vissza, mire Tabi begurult és odaírta Schaffer neve mellé:

– 5:0-ra kikapunk!

Amikor megjelent a Nemzeti Sport, Schaffer kezdte üldözni Tabi Lászlót, de ezúttal Tabi volt megtalálhatatlan.

Eljött a meccs, és 6:2-re kikapott a magyar csapat. Az edzői értekezleten Schaffer felállt és kihúzta magát:

– Én megmondtam előre!