Én igen, mert meghallgattam jó sokat a lehetséges befutók közül, hogy neked már ne kelljen.
Én igen, mert meghallgattam jó sokat a lehetséges befutók közül, hogy neked már ne kelljen.
Az év eleje a zenei sajtóban a befutás előtt álló előadóké szokott lenni: hálás dolog összegyűjteni az önálló albummal még nem jelentkező, karrierjük elején álló zenekarok és énekesek legjavát. A BBC rendes iparági szavazást is indít Sound of… néven, aminek a tizenöt döntőse már kap egy kis figyelmet, a győztesről nem is beszélve.
Tavaly Sam Smith nyert, korábbról Ellie Goulding és Adele nevét is ott találjuk a győztesek között – igaz, azért őrült nagy jóstehetség nem kell, hiszen ezeknek az előadóknak általában már van lemezszerződésük, esetleg egy vagy két slágerdaluk, innét nehéz nem szupersztárnak lenni, bár azért van, akinek sikerül (lásd: Little Boots).
Szóval nem, nem a Sound of 2015 döntőseit fogom bemutatni, hanem – ahogy meg szoktam tenni évente – most is végignéztem számos ilyen gyűjteményt. Egyrészt azért, mert gyakran ilyenkor fedezem fel a következő kedvenc együttesemet: tavaly ilyenkor a Telemant, három éve az Alt-J-t. Másrészt azért, hogy másnak ne kelljen végighallgatni az összes, tök ugyanolyan, falzett hangon éneklő szintis indiepop zenekart; generikus énekes-dalszerzőt és énekes-dalszerzőnőt; hú-de-futurisztikus-és-minimalista R&B énekest és társaikat.
Hiába hozott mindennél nagyobb alkotói szabadságot az internet a zenébe, uniformizáltabb a popszíntér, mint valaha – de kivételek természetesen mindig akadnak. Nem vagyok Noel Gallagher feltétlen híve, de teljesen igaza volt, amikor azt mondta, ha ma indulna egy, az Oasishoz hasonló prolizenekar, sehová sem jutna, esélye sem lenne az olyan középosztálybeli, ártalmatlan és dögunalmas popzenekarokkal szemben, mint mondjuk a Bastille.
Na nézzük inkább, kik azok, akik nekem szemet szúrtak az egyformaság tengerében!
Slaves
A Slaves egy brit (pontosabban kenti) duó, gitár-dob felállással, de a White Stripes-kópia Royal Blooddal szemben a punkosabb és sokkal szórakoztatóbb végét fogják meg a dolognak. Ráadásul megvan bennük az a bunkó angolság is, ami manapság teljesen kiveszni látszik a brit popzenéből. A politikailag inkorrekt név miatt nem lesz divatos szeretni őket, az már most látszik, és ők sem csinálnak semmi újat, de egyelőre ez nekem akkor is bejön.
Shamir
A húszéves Shamir Bailey egy Las Vegas-i srác, és egész biztosan lesznek, akik a klipje láttán inkább megpofozni szeretnék őt, mint hallgatni, pedig olyannyira felüdülés a kortárs hiphop/R&B mezőny fárasztó semmilyenségéhez képest a maga játékosságával, hogy arra nincsenek is szavak. Mondjuk a többi száma, amit még hallottam, közel sem volt ennyire jó, mint az On The Regular, de azért reménykedjünk.
Viet Cong
Rég hallottam ennyire baljós/fenyegető és mindezek ellenére őrülten fülbemászó számot, mint a Continental Shelf a Viet Congtól. Kicsit olyan, mint egy hisztis Interpol, azzal a különbséggel, hogy a New York-iak évek óta nem írtak ennyire erős dalt. Jó hír, hogy a kanadai zenekarnak januárban meg is jelenik az első lemeze, hamar le lehet hát tesztelni, egyszámos csodával állunk-e szemben, vagy érdemes komolyan venni ezt az együttest.
Alicia Catling
Bajban vagyok az énekesnőkkel: az idei eresztés tele van százszor hallott énekesnői klisékkel és joghurtreklámba való, cuki és steril folkpoppal, de úgy látszik, a piac végtelen számú Ellie Goulding- és Lana Del Rey-klónt képes befogadni. A 17 éves, cambridge-i Alicia Catling vélhetően nem is lesz akkora sztár, mint ők, pedig az egyszerű pszich-folk dalaiban hallani vélek valami egyediséget. Mivel még nagyon fiatal, ebből bármi lehet.
H. Hawkline
A férfi singer-songwritereknek sem könnyű, de eleve minek is próbálkozni bármi izgalmassal, amikor a hatszázadik Jeff Buckley-imitátort is képes befuttatni a zeneipar – idén James Baynek hívják majd. Vele szemben H. Hawkline nemigen számíthat komolyabb sikerre, pedig felüdülés hallani a walesi énekes-dalszerző pár dalát – nem véletlen, hogy van köze az ottani színtér nagyjaihoz, mint Gruff Rhys és Cate Le Bon, utóbbiéhoz hasonló karrier neki is beférhet.
Ten Walls
Ten Walls minden, csak nem ismeretlen, a tavalyi év egyik legemlékezetesebb dance slágere, a trombitálós Walking with Elephants már eléggé befuttatta. A számot rengetegszer hallottam, de mostanáig eszembe sem jutott utánanézni, hogy egy litván (!!!) house producer áll mögötte. Az idei év nagy kérdése, hogy Marijus Adomaitis – aki egy lemeznyi anyaggal még adós – egy életre bezárta-e magát a trombitáló elefántok skatulyájába, vagy ez csak egy nagy karrier kezdete.
BØRNS
Garrett Borns szerencsére nem a hatásvadász fejhangú énekes-dalszerzők közé tartozik, sőt, van egy rendes kísérőzenekara is, amellyel kicsit pszichedelikus összhatású, színpompás popzenét csinál. Nem mondom, hogy sose hallottam még hasonlót, vagy éppen jobbat, de megvan a dalaiban az a plusz elem, amely a legtöbb, hasonlóan harsány rádió-elektropop zenekarból általában hiányzik. Aztán innentől már csak rajta múlik. Vagy nem.
Gengahr
Ez a londoni zenekar is könnyen elveszhet a falzettinvázióban, de a Gengahr eddigi két száma, amit hallottam, sokkal dallamosabb és karakteresebb, mint a legtöbb indie-popnak csúfolt, generikus reklámháttérzenét játszó vetélytársáé. Azért figyeltem fel a nevükre, mert az Alt-J előzenekara is voltak, és egyelőre méltónak mutatkoznak a bizalomra.
The Garden
A Los Angeles-i Shears ikrek duója 2013-ban már kapott némi figyelmet, amikor szerepeltek egy Yves Saint-Laurent divatbemutatón, sőt albumuk is jelent meg, viszont a szubkultúrájukon kívül nem sokan ismerték őket. Az előző év legvégén megjelent kislemezszámuk, a Surprise a korábbi punkos számaiknál is minimalistább, és az ember inkább nézné brit posztpunknak harmincöt évvel ezelőttről. Ráadásul csak másfél perc!
Pin Tweaks
Azért legyen itt valami ebből a londoni posztdubstep/triphop/sötét hálószoba-elektronika vonalról is, annál inkább, mert ez a dal csodaszép. Ezt a londoni duót is ikrek alkotják (úristen, lehet, hogy 2015 az ikrek éve lesz?!?!?), és állítólag egy lány testvérpárral randiznak, őrület. De ez mindegy, mert már a nevük is telitalálat. És mint mondtam, a szám is hibátlan. Hátha lesz több ilyenjük is.
A többiek
Van még pár zenekar, amely évek óta ott vár a startvonalnál a lehetséges befutók között. A londoni Wolf Alice neve például a két évvel ezelőtti hasonló cikkemben is felbukkant, de azóta kicsit bekeményített, és idén végre tényleg befuthat a 90-es éveket idéző csajos-slágeres alterrockjával. Szintén két éve figyeltem fel a laza, gitáros hiphopban utazó Only Realre, most nekik is itt a kilövés ideje.
Ha már 90-es évek/grunge alterrockrevival, említsük meg, hogy ez egy kisebbfajta trendnek is tűnik: még idekívánkozik a Milk Teeth és a már tavaly ilyenkor ugyancsak felmerült Sisters neve is. Sőt, a riot grrrl szellemét megidéző Girlpool sem lóg ki teljesen a sorból. A még régebbre, a hetvenes évek hard rockjáig visszanyúló Sheer Mag is reménykedhet egy rockreneszánszban, a brit Darlia meg az új Kasabian szeretne lenni, de attól nagyon messze vannak. Titkos kedvencem a leedsi Autobahn, baljós hangulatú posztpunk számokkal.
A rádióbarátabb gitárzenék közül a Black Honey érdemel említést, nekik már most van egy perfekt slágerük, illetve a csupa csaj madridi Hinds (lásd a fenti képet), amely nemrég változtatta meg a nevét (eddig Deers néven futottak), és amely a hatvanas évek girl group korszakára rímelő lo-fi gitárzenéjével elég nagy blogkedvenc egy ideje. Mondanám még a High Hazelst is, mert egy számuk tetszett, de pechükre nekik már lemezük is van, és az annyira nem győzött meg sajnos.
Döbbenetes viszont, hogy a befutásra esélyesnek ítélt elektropop/szintipop előadók szinte mindegyike annyira generikus, hogy ember legyen a talpán, aki képes lesz lelkesedni bármelyikért is, legyen szó a Pridesról, a Brave Shoresról vagy a tudom is én, melyik Chvrches-klónról – noha már a Chvrches sem az eredetiségéről híres.
A többi műfajba nem mennék bele jobban, de ha hihetünk az előrejelzéseknek, még tartják magukat az R&B és a soul ilyen-olyan mutációi, ám sajnos ezeknek a méltatására nem én vagyok a megfelelő ember, mint ahogy az új hiphop-reménységeké sem. Bár azt megjegyezném, hogy elég lírai irányba indult a műfaj Londonban, hiszen az egyik új rappert Novelistnek hívják, a másik pedig egyenesen George The Poet néven fut. Illetve az utolsó pillanatban futottam bele a Pigeons and Planes összeállításába, amelyben van jó pár ígéretes, elektronikus, kicsit kísérletezős popelőadó, akiket a többi cikkben nem láttam.
A nagyon mainstream siker kapujában álló előadók meg tényleg olyanok, mintha egy laboratóriumban tenyésztették volna ki őket. Ez persze mindig is így volt, de az idei év negatív rekord, nem is emlékszem ennyire gyenge eresztésre a korábbi Sound of 2015 mezőnyeiből. Ennek megfelelően a legtöbb döntőst képtelenség komolyan venni.
Valami jó kis 90-es évek house/R&B beütésű, mégis mai hangzású pop kell? Íme a Sound of 2015 szavazás győztese, a Years & Years trió! Kell egy melankolikus singer-songwriter? Jön a már emlegetett James Bay, ő lett a második. Generikus brit hiphop/grime előadó kell? Felkészül Stormzy (a 3. helyezett). Mély érzelmeket kifejező, egyetlen önálló gesztusra képtelen, zongorás popénekesnő? Låpsley. És így tovább.
Igaz, a leggyűlöletesebbről még nem beszéltem, ők a Sunset Sons. Már önmagában ez a daluk is bicskanyitogatóan közhelyes köcsögrock, de az élmény a fenti klippel együtt az igazi, mert ezeknél a szörfösöknél tenyérbemászóbb, ellenszenvesebb, műmájerebb alakokat rég láttam videoklipben. Másszunk a falra tőlük együtt!
Végül, ha valakinek nem elég az én szűrőm, vagy csak még jobban szétnézne az új előadók között, azoknak itt vannak az összeállítások:
NME (50 új zenekar, amit imádni fogsz 2015-ben)
Guardian (2015 legjobb új sztárelőadói) – műfaj szerint rendszerezve, még metál is van!
Gigwise (31 új előadó, akire érdemes odafigyelni 2015-ben)
Swide (Új előadók, akikre érdemes odafigyelni 2015-ben)
Time (15 előadó, akit érdemes figyelni 2015-ben)
When The Gramophone Rings (53 új zenekar, amely csodássá varázsolja 2015-öt)
Pigeons and Planes (10 új popelőadó, akire érdemes odafigyelni 2015-ben)