Elvis Costello maga árulta el ezt a MüPában péntek este, és ez csak egy volt a koncert számos csúcspontja közül.
Nem tudom, hogyan alakult így, de Elvis Costello nem igazán nagy név itthon. Nyilván más lenne a helyzet, ha mondjuk húsz éve játszott volna először Budapesten, és nem tegnap, de még ez sem magyarázza, mennyire nem szokás rá hivatkozni nálunk, pláne ahhoz képest, mekkora becsben áll ő a nemzetközi zenei életben.
Oké, nem segít, hogy a Sztárom a párom-betétdal She-n kívül talán egyetlen nagy slágere sincs, amit játszanának itthon a rádiók, de egész biztos nem ezért nem láttam egyetlen magyar újhullámos zenészt se a koncerten, noha Costello annak idején a new wave sztárjaként robbant be. Igaz, azóta jó messzire jutott onnét: játszott countryt, bluest, jazzt, klasszikus zenét, mindent. Talán ez vele a baj: túlságosan szeret zenélni ahhoz, hogy image-építéssel szarakodjon. (Mások szerint egyszerűen túl okos a popsztársághoz.)
Most a koncerten is a közönség egy része külföldi volt, egy másik része pedig valószínűleg Diana Krall férjét jött megnézni, vélhetően az utóbbiakból került ki az két pár, akik az első pár szám után hazamentek. (Mondjuk az ilyen minek él?)
Nekem mondjuk Elvis Costello elég fontos: nem állítom, hogy elborult rajongó lennék, és ismerném minden lemezét, pláne, hogy követhetetlen tempóban gyártja őket, de jó párszor megtalált már. Én azok közé tartozom, akik a karrierje első tíz évét ismerem igazán – a későbbi lemezek közül is volt, ami tetszett, de azért a csúcs a This Year's Model, az Armed Forces, az Imperial Bedroom és a többiek, ezek mind-mind fantasztikus lemezek.
Az Armed Forcest például egyetemistaként vettem meg bakeliten valami használt boltban, és utána be is vittem magammal valami uncsi szemináriumra, és direkt nem pakoltam el, hátha valaki megkérdezi, mi az. (Nyilván senki sem kérdezte meg.) Szűk tíz évvel később pedig már egy bestof lemeze apropóján írtam róla, kihangsúlyozva, hogy a fiatal Costellónál mennyire kulcsfontosságú, hogy dühös volt – utólag bevallhatom, hogy épp akkor én is nagyon dühös voltam.
Ő maga sem tagadja: "Gondoltam, játszok majd nektek pár dalt szerelemről, hazugságról és becsapásról – de hát van vagy háromszáz dalom, ami szerelemről, hazugságról és becsapásról szól" – mondta pár szám után tegnap, és addigra a közönség már meg volt véve.
Pedig amikor megláttam, hogy tök egyedül fog játszani, kicsit elkedvetlenedtem, hiszen tök jól eljátszotta a The Angels Wanna Wear My Red Shoest akusztikus gitárral, de hát az mégsem ugyanaz. Ez az elkedvetlenedés viszont nem tartott sokáig, sőt, igazából rettentően élveztem ezt a két órát, amit Elvis Costellóval tölthettünk. Pedig a számok felét, ha ismertem, és mégis.
Costello ugyanis elképesztően jó előadó: az egy dolog, hogy tud zenélni, sokkal fontosabb, hogy egy valódi entertainer, aki pár perc alatt zsebre vágta a közönséget. Viccesek voltak a dalok közötti átvezető szövegek, miközben úgy nyomott le két órát minimális szünettel, mintha ez hatvanéves korban természetes volna.
"A rock and rollt Budán találták föl 1923-ban, aztán nem engedték át Pestre, végül palackpostán betették a Dunába, és valahogy így jutott el New Orleansbe" – mondta például egyszer, máskor meg hosszan és szórakoztatóan mesélt a zenész apjáról, akihez először állt be zenélni tizenhét évesen, és fel sem tűnt neki, hogy nem szól a gitárja.
A kedvünkért eljátszotta a Szomorú vasárnapot is – megtette már ezt persze máskor is az elmúlt harminc évben, de hány olyan világsztárt tudunk mondani, aki kapásból elő tud húzni egy magyar számot a repertoárjából?
A hat vagy hét gitárt, valamint egy zongorát cserélgető Costello egyszer figyelmeztetett csak arra, hogy ő valójában rocksztár is: a Watching the Detectivest zajeffektekkel és szirénázással dobta fel, ezt leszámítva még az eredetileg rendes rockszámai is lecsupaszítva szólaltak meg, de én így is örültem az Oliver's Armynak, a (What's So Funny 'Bout) Peace Love & Understandingnek, és különösen a New Amsterdamnek, amibe még belecsempészett egy kis Beatlest is.
Ja igen: Costellónak pont olyan a hangja, mint harmincöt éve, és mivel fiatalon is volt a megjelenésében valami öreges, igazán kortalan jellege volt a koncertnek, egyáltalán nem úgy tűnt, mintha egy bácsi nosztalgiázna. És akkor a koncert befejezéséről még nem is beszéltünk.
Előbb ugyanis nagy meglepetésemre eljátszotta a kedvencemet a már említett Armed Forces lemezről, vagyis a Green Shirtöt. Ez volt talán a legjobb pillanat, de aztán jött a poptörténet egyik legijesztőbb szövegű száma, az I Want You ("félelmetes és fenyegető utazás egy féltékeny és a vesztét érző férfi tudatalattijába") – amit Costello úgy énekelt el, hogy körbesétált a nézőtéren a gitárjával, és senki sem a pszichoterroros szövegre figyelt, hanem ahogy láttam, mindenki mosolygott, vagy épp nevetett. Tényleg a legjobb dolog volt ez, ami történhetett velünk egy ilyen undok őszi napon.
Fotó: © Posztós János, Művészetek Palotája