Június 18-án megkezdődik a motorsport leghosszabb napja. Le Mans-ban 24 óra választja el az ocsút a búzától. Veni, vidi, vici, solis.
[Kép forrása: wikipedia]
Nem tudjátok-é, hogy a kik versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de egy veszi el a jutalmat? Úgy fussatok, hogy elvegyétek. Mindaz pedig a ki pályafutásban tusakodik, mindenben magatűrtető; azok ugyan, hogy romlandó koszorút nyerjenek, mi pedig romolhatatlant.
1 Korintus 9:24-25
Dunlop-kanyar, Dunlop-sikán, S-kanyarok, Tertre Rouge, Les Hunaudières, Mulsanne-kanyar, Indianapolis, Arnage, Porsche-kanyarok, Ford-sikán. Két harmadban közút, egyharmadban ízig-vérig versenypálya. Ez a Circuit de la Sarthe Le Mans-tól Délre, Franciaország Észak-nyugati csücskében.
Az év java részében alvó kisváros Le Mans, Szentivánéj környékén azonban felébred és közútjain magára szabadítja a tomboló lóerőket, melyek éjszakába nyúlóan üldözik egymást – hosszú késként hasító lézeres fényszóróikkal.
A Le Mans-i 24 órás autóverseny a világ legnagyobb szabású motorsport eseménye, a National Geographic szerint pedig egyenesen a legnagyszerűbb sportesemény ami ezen a bolygón létezik, megelőzve az Olimpiát és a foci VB-t.
A modern világ pogány ünnepe ez, az ipari forradalom és az általa kitermelt munkásosztály egésznapos körtánca a kipufogókon át kilövellő lángcsóvák körül. Míg a Forma 1 étosza a nemesi birtokok lóversenypályáinak úri közönségének kesztyűs tapsában fogant, Le Mans 24 órája a versenyzők és a nézők szenvedéséről, az átalvatlan éjszakáról, az elrágott cigikről és az ostorral munkára vert igásló kálváriájáról szól. Közös kín a közutakon.
Pedig egy tőröl fakad mindegyik, mégis egy markáns osztályharc eredményének köszönhetjük, hogy a megszülető két utód külön családokhoz került, külön utakat járva.
A Le Mans-i Autóklub a Francia Autóklubbal karöltve 1906-ban rendezett először autóversenyt Sarthe megyében. Bosszú volt ez, szakadásból született. Az egyik első, “nagy díjjal” jutalmazott autóverseny volt ez a földkerekségen. Úgy hívták, hogy Francia Nagydíj, a legelső a sorban, és Szisz Ferenc nyerte egy Renault-val. A kétnapos, 1200 km-es, embert és gépet próbáló viadal szándékosan volt kihegyezve az állóképesség tesztelésére, hiszen nagyhatalmak csaptak itt össze az első világháború küszöbén. Aki talpon marad, annak műszaki hatalma van. Akinek műszaki hatalma van, annak hadi fölénye van. S akinek hadi fölénye van, az háborút és gyarmatokat, eképp egy egész világot nyer.
A franciák ekkorra már betonbiztosan megalapozták technikai főlényüket a világban az automobil éppen szárba szökkenő iparában, fölényesen is nyerték saját versenyüket, a Francia Nagydíj pedig etalon lett világszerte. Ezt az egész hatalmi harcot végül egy világégéssel ünnepelte meg a földkerekség, megkezdődött a történelem utáni korszak első fázisa, a motorsportban pedig előbbre került a versenyzés mint a technikai lelemény. Ezt nem hagyhatta a Le Mans-i autóklub, 1923-ban visszavette magához mindazt, amit a többi ország is oly könnyedén elbitorolt és vásári, bazári látványosságot csinált belőle. A Francia Nagydíj ellenében visszavezették elképzelésüket oda, ahonnan az egész elindult: egy verseny Le Mans-ban, ahol a gép és az ember határait a végsőkig tolják. Ez lett a 24 órás verseny, aminek a Forma 1-et eredetileg szánták.
De mi is valójában a Le Mans-i 24 órás verseny, azon túl, hogy négy autókategória kergeti egymást a nem egészen valódi versenypályán?
Június eleje: megérkeznek a csapatok és tesztelnek: két prototípus kategória, melyek helyenként Forma 1-et megszégyenítő megoldásokkal dolgoznak és egy, két részre osztott GT-osztály. Három pilóta minden autóhoz.
Június első fele: a csapatok továbbtesztelnek, egyik nap nappal, másik nap éjszaka.
Június közepe, a “mérlegelés”: hivatalosan gépátvétel, de a bárki számára látogatható esemény nagy felbolydulást okoz a városban, hiszen teljes harci díszben vonulnak fel a pilóták és a paripák.
Kvalifikáció: egy 24 órás versenyen lényegében teljesen értelmetlen esemény, kalapból is kihúzhatnák a rajtpozíciókat, de ekkor hajtják meg az autókat először úgy igazán, dühből.
Szombat
Felsorakoznak a gépek a célegyenesen, elhangzik a francia himnusz, átrepülnek a vadászgépek. A felvezető autó tempóját felvéve bemelegítőkörre indulnak az acél- és karbontáltosok a bő 13 km-es karikán. Először Északnak tartanak a toronymagasan álló tribünök között. A jellegzetesen barna színű butóterek kanyargós versenypályát foglalnak magukba, de már innen látszik az ikonikus Dunlop-híd. Továbbkanyarog a versenypálya, egy sodrós jobbkanyar a Tertre Rouge milliószor lefotózott, visszanyesett fáinak irányába csavarodik. Becsatlakozik a közút és már Délnek haladunk Mulsanne irányába. A színusz-hullámként játszó utat két, otromba sikán szabdalja fel. Amíg ezek nem voltak, a végsebesség óránkénti 400 (négyszáz!) kilométer fölé kúszott. Egy törést követően a Mulsanne hajtűkanyarjához érünk és ismét Északnak haladunk. Tempós útszakasz visz a derékszögű, kissé döntött Indianapolis-kanyar irányába, ami egy hasonlóan derékszögű, ámde lapos jobbosban, az Arnage-ban folytatódik. Ezután letérünk a közútról és az épített pályán folytatjuk ismét. A hetvenes évek elején berakott Porsche-kanyarok vadul tekergőznek a betonfalak között, amik aztán a Ford-sikánban végződnek, amit a tempó lelassításáért tettek be az ötvenes években a több mint nyolcvan halálos áldozatot követelő versenybaleset után.
Ezen gondolatokkal húzódik ki az Audi-felvezetőkocsi a boxba, a mezőny élén álló LMP1-es autókban pedig felpörögnek a turbók, a hibridrendszerek, a közönség üvöltése pedig elnyom mindent, emberi falként véve körül a rajt-cél egyenest.
Három (esetlegesen négy) óra. Meglengetik a francia trikolórt, az óra hirtelen 23:59:59-et mutat és elszabadul a pokol. Az LMP1-esek azonnal elhúznak a többiektől. Egymással csatázik az Audi, a Toyota és a Porsche. Nyomukban az LMP2-esek mennek ölre a pozíciókért, a sort pedig a Porsche, Ferrari, Aston Martin, Chevrolet Corvette és a nagy visszatérő Ford GT-k alkotják.
Ömlenek a kanyarba, úgy mennek, mintha nem lenne holnap, pedig holnap ugyanekkor ugyanitt akar lenni mindenki. Kerekek akadnak össze, tusakodnak a kanyarokba bemenet. Gyerünk a Mulsanne-egyenesre! A Tertre Rouge fái időgéppel teleportálódnak a múltba, a sávelválasztó csíkok egy folyammá olvasódnak össze. Az útmenti házak arconcsapó faágakként zúgnak el a pilóták füle mellett. Satufék, be a sikánba. Aztán megint az ülésbe passzírozó padlógáz. Satufék, sikán, padlógáz. Satufék, hatjűkanyar, padlógáz. A szemgolyók a szemüreg jobb oldalába nyomulnak az Indianapolisban, aztán a balba az Argnage-ban, végül ide-ida zötykölődnek végig a Porsche-kanyarokon.
Valakik összeérnek, máris a box felé araszolnak páran az első kör végén, a többiek viszont nyomulnak tovább, hiszen még csak alig több mint három perc telt el. 13 kör megy így, sereglenek a boxokba. Megy befele a benzin vagy az Audi esetében a dízel, kereket nem kapnak, az túl sok időbe telik lecserélni. Egy pilóta három, de inkább négy tankoláson esik túl, mire megejtik az első kerék- és pilótacserét.
Késő délután, kora este: jelentkeznek az első, műszaki okokból versenyt feladni kényszerülő résztvevők, és az első Safety Car-os periódusok is bejátszanak, melyeket jellemzően lekörözési malőrök hívnak életre. Jó esetben csak roncsok után kell takarítani, rosszabb esetben korlátot kell hegeszteni. Legrosszabb esetben mindezt esőben.
Lefele száll a Nap, felkapcsolódnak a fényszórók. A fény kétszeresen is szembesüt: a szélvédőn és a visszapillantótükrön keresztül.
Sötét van, tomplunak a környező zajok, kiviláglik a vidámpark. A párok összebújnak, a bulikirályok sörösdobozokon verekszik át magukat. A boxokban már most a gyötrődés jelei mutatkoznak. Valahol az unalomtól, valahol az idegfeszítő munkától.
Éjfél. Újsággal takaróznak az emberek a lelátón, a szerelők a kameráknak hülyülnek. Nemesgáz-fényektől árad az ipari epicentrum, minimum ötmásodpercenként elhúz egy autó. A sanzonbizottság szolgáltatja az alkalomhoz illő zenét, a hangulat időtlen. Lehet az az ötvenes, a hatvanas, a nyolcvanas évek, az éjszakában egymásra ismer a régi és az új, hiszen a szenvedés azonos. Így megy ez az első napsugarakig.
Szemét- és hálózsák-hegyekre ébred Le Mans. Az autók még mindig bőgnek. Az emberek nyilvános csapoknál mosakszanak vagy mosnak fogat. Ásítoznak a szerelők, a garázspadlóról tápászkodnak fel. Az éjjel sok autó elhullott, de most jött el az igazi pillanatuk: az aszfalt már meleg, a levegő még nem: paldógázt a leggyorsabb körért!
Végre teljesen felkelt a Nap, azt hinné az ember, hogy mindjárt itt a verseny vége. De nem, még nyolc óra hátravan, ekkorra viszont már feketén-fehéren látszódnak az erőviszonyok, de a dobogósok jellemzően még mindig egy körön vannak. Elmotyogják az első imát a még versenyben levők, hogy ne essen szét az autó, hiszen horizonton a cél.
Dráma a boxban, komoly szerelés a garázsban, telik az idő. Dél van.
A tömeg elkezd visszaszállingózni a pályára, mindenki történelmet akar látni, de kevesen élték meg azt.
59:59-et mutat az óra, elkezdődik a végső visszaszámlálás. Az első két hely stabil, csak végigbírják-e?
Lejár az idő, de még másfél perc a befutóig, miközben az első két dobogós kevesebb mint fél percre üldözi egymást, hátha sikerül a másikat hibára kényszeríteni. Már csak öt kanyar, négy, három, a tömeg áll és üvölt, pont úgy, mint huszonnégy órával azelőtt. Tüzijátékok repülnek a levegőbe, az autó áthalad a célvonalon.
Könnyben törnek ki az emberek, sokuk mindössze a fáradtságtól. A boxban egymásra borulnak a szerelők. Nincs nagy üdvrivalgás, csak a csendes katarzis. Aki beért, mindenki győztes, hiszen már csak a józan eszükért küzdöttek a végén. Többen székre rogynak, mielőtt kimennének a pódiumhoz. Vagy ottragadnak.
Túlélték a leghosszabb napot, sokan már mást sem szeretnének mint egy cigit így a végére és álomba szenderülni végre.
Mint melós a munkáscigarettával a szája szegletében, véginéz az aznapi munkán az egyszeri szerelő. Itt pipiskedő, fehárgalléros ficsúrokat maximum a nap legvégén látott csak. Lehúzza a rolót, elfekszik a munkapadon és alszik.
Jövőre jövünk ugyanide vissza, ismét túlélni érkezünk. A következő évben is lesz még nap.
Európa keleti szegletében közben Forma 1-es autók rohangáltak egy inkább diktatúrában mint demokráciában. Velük van tele a sajtó, legjobb esetben is csak megosztott címlapot kapnak. Aki viszont érti, látja, és átélte, az csak mosolyog, mert tudja: arra a hétvégre is Le Mans volt a világ közepe.