A német–francia negyeddöntő ugyan nem volt az a kimondott vb-klasszikus, de a nyolcaddöntős bohóckodásnál mindenképpen élvezetesebb focit hozott.
A meccs igazolta, hogy a kiscsapatok kipotyogásával kezdődött az igazi foci a kieséses szakaszban: a nyolcaddöntők döntő többségén az volt a forgatókönyv, hogy az esélyesebb csapat gyenge játékkal is továbbjutott, és valahogy nem is volt esély az ellenkezőjére.
Itt viszont nemcsak, hogy esett gól a rendes játékidőben (igaz, mindössze egy), de már focizni is kellett a győzelemért, és az eddig nem túl meggyőző németek végre mutattak valamit.
Jogi Löw végre visszavitte Lahmot a védelembe, berakta Klosét, és a Guardiola-majmolás helyett visszatért a németek korábbi felállásához. A franciáknál Deschamps a várakozásoknak megfelelően Griezmannt favorizálta Giroud-val szemben, és hiába kezdtek jól, Hummels korai fejesgólja után gyakorlatilag csak egy csapat volt a pályán.
Ennek az sem mond ellent, hogy a franciáknak volt pár helyzetük, de valahogy egyáltalán nem éreztem, hogy akár ők maguk elhitték volna, hogy van keresnivalójuk. Különösen a meccs végén volt feltűnő a franciák hitehagyottsága, a németek többször is eldönthették volna a meccset, de Schürrle a legbiztosabb helyzeteket is elrontotta.
A 82-es vébén az NSZK és Franciaország minden idők egyik legjobb vébémeccsét játszotta, ez most inkább a négy évvel későbbi elődöntőt idézte: akkor a franciák voltak az esélyesebbek, de a németek taktikus játékkal legyőzték őket. Wolfgang Rolff levette a pályáról Platinit, és az a német csapat a végén tudott rúgni még egyet, a franciák viszont hasonlóan reményvesztve játszottak, mint most.
Most a németek tűntek előzetesen is esélyesnek, és igazolták is. A kérdés már csak az, Löw tanul-e a leckéből, és nem akarja-e az elődöntőben mindenáron felrúgni azt, ami jól működik. Ami a kiesett franciákat illeti, Deschamps produkciója mindenképpen előrelépés a korábbiakhoz képest, de kellene még valami plusz, ami a franciákat újra igazi nagycsapattá teheti.