Sokan, sok mindent elmondtak már az év egyik legjobban várt filmjéről, Alfonso Cuarón új sci-fijéről, a Gravitációról, ami szűk egy hét múlva, október 3-án kerül az itthoni mozikba. A péntek délelőtti sajtóvetítés végeztével hosszan töprengtem, hogy tényleg a 2001: Űrodüsszeia óta forgatott legjobb
Sokan, sok mindent elmondtak már az év egyik legjobban várt filmjéről, Alfonso Cuarón új sci-fijéről, a Gravitációról, ami szűk egy hét múlva, október 3-án kerül az itthoni mozikba. A péntek délelőtti sajtóvetítés végeztével hosszan töprengtem, hogy tényleg a 2001: Űrodüsszeia óta forgatott legjobb tudományos-fantasztikus filmet láttam-e, vagy valami egészen mást.
Cuarón különleges, egyszerre lélektanilag mély, megható drámát, ugyanakkor végig izgalmas, feszültséggel teli sci-fit rendezett. (Lavicska Zsuzsanna, Origó)
A Gravitáció a magárahagyott ember sodródásának és küzdelmének diadalmas metaforája, amely látványában, bravúros technikai megoldásaiban és üzenetében egyaránt izgalmas filmélményt ígér. (Deák Zsuzsanna, Cinematrix)
One of the best space films we have seen in ages. One part giant showcase of the cosmos and one part a deeply harrowing action thriller, Gravity is about to show Hollywood what a real white-knuckled audience looks like. (Meredith Woerner, Io9)
Annyi bizonyos, hogy a 2006-os, meglehetősen realista, egyben disztópikus Ember gyermekét is rendező Cuarón megalkuvást nem ismerve alkotott egy olyan, tudományosan megalapozott hátterű, űrben játszódó filmet, amit nyilván a legegyszerűbb sci-finek titulálni. A történet kerete vázlatosan a következő: az Egyesült Államok űrsiklóprogramja nem ért véget 2011-ben az Atlantis STS-135-ös missziójával, az STS-155-ös küldetés célja, hogy az Explorer űrsiklóval befogják és megjavítsák a Hubble űrteleszkópot.
A film ott kapcsolódik be ebbe a folyamatba, amikor Dr. Ryan Stone (Sandra Bullock) küldetésspecialista a Canadarmon állva küszködik valami panellel, miközben Matt Kowalsky parancsnok (George Clooney) egy MMU segítségével köröz az űrsikló körül, harmadik társuk, Shariff (Paul Sharma) pedig gyermeki örömmel élvezi a mikrogravitációs környezetet (gyakorlatilag úgy visekedik, mint egy ovis a városligeti ugrálóvárban).
Mindehhez a hátteret a 600 kilométerre a lábuk alatt gömbölyödő Föld, és a csillagokkal ritkásan pettyezett kozmosz adja, úgy ahogy azt a NASA vagy éppen a Roskosmos felvételeiről jól ismerjük, és ahová igen sokan vágynak, de csak igen kevesen jutnak el közülünk.
Az elképesztően realisztikusan ábrázolt, az IMAX 3D-nek köszönhetően szívdobogtató és lélegzetállítóan szépséges űridill nem tart sokáig. Az oroszok ugyanis alaposan elbasznak valamit, amikor egy régi műholdjukat ki akarják iktatni, és ennek köszönhetően nagy mennyiségű, nagy kiterjedésű törmelék száguld feltartóztathatatlanul feléjük.
A katasztrófa elkerülhetetlen, a pályájukat keresztező űrszemétraj egyik kisebb darabja azonnal megöli Shariff űrhajóst, egy nagyobb darab elkaszálja a Canadarmot, a hozzácsatolt kutatónővel együtt. Az Explorerből egy tehetetlenül sodródó roncs marad, viszont Kowalsky parancsnok megúsza, és dr. Stone megmentésére indul, hogy aztán magukra maradva együtt térjenek vissza valahogy a Földre, megküzdve a rendszeresen visszatérő, pusztító törmelékkel, és a houstoni küldetésirányítással való kapcsolat elvesztésével.
A lineárisan felépített űrkaland innentől fogva mint hullámvasút rántja magával a nézőt, akit váltakozva önt el az adrenalin és az endorfin, miközben a moziszék karfájába kapaszkodva próbál nem beleszédülni a kapaszkodók, fent és lent nélküli, a kiszámíthatóan könyörtelen fizika által uralt szenvtelen végtelenbe – egészen az epikus, már-már filozofikus befejezésig. Amire nem számítottam, amikor beültem a moziba, hogy a film szenvtelen, részvéttelen látványvilága torokszorító emberi jelenléttel van megtöltve, elsősorban a főszereplő űrhajósnő, másodsorban a felszínen karikatúraszerűen macsó parancsnok balladaszerűen vázlatos történeteinek köszönhetően, amiket az akciójelenetek közötti "üresjáratokban" ismerünk meg.
A Gravitáció apropóján referenciapontként óhatatlanul előkerül Kubrick 2001: Űrodüsszeiája, amit a legrealisztikusabb science-fiction filmként tartottak számon. Idáig. Cuarón stábja és két, remek alakítást nyújtó színésze kivételes aprólékossággal, NASA szakértők segítségével, űrhajós tanácsadók konzultációival megtámogatva alkotott meg olyan űrben játszódó filmet, amiről rendkívül nehezen hiszi el a néző, hogy nem orbitális pályán, hanem 90 százalékban greenboxban forgatták, sokmillió dollárnyi, hosszú hónapokig tartó számítógépes grafikai utómunkával tökéletesre csiszolva.
Azonban a végeredmény nem science-fiction. Amit a filmben látunk, mind-mind űrkorszakunk megélt valósága, vagy annak végletekig hiteles extrapolációja. A tökéletesen ábrázolt súlytalanságon, a légüres tér csendjén, a hangok gyakorlatilag teljes hiányán – amit a Steven Price zenéje tesz elviselhetővé, vagy éppen Bullock kétségbeesett zihálása elviselhetetlenné – túlmenően is minden részlet valóság. A Nemzetközi Űrállomás (ISS), az Explorer űrsikló, a Soyuz TMA űrhajó, a (jelenleg épülő, 2023-ra tervezett) kínai űrállomás, a Canadarm, a Hubble, a Hubble javítása, az MMU, az orosz Orlan űrruha, az amerikai EMU űrruha, az elektromos csavarhúzó, az utolsó ellebegő csavar is. Ahogy a súlytalan, súlyos könnyek is.