A város közepén van, gyakran mégsem lehet meglátogatni. Egyszerre van szem előtt és eldugva.
A város közepén van, gyakran mégsem lehet meglátogatni. Egyszerre van szem előtt és eldugva.
Az odajutás is egyszerre egyszerű és problémás. De megéri: szinte a Dunán állva, az elhúzó hajóktól néhány méterre, a kivilágított Parlament, a Vár és a Citadella látványával szemközt megint rájöttem, hogy Budapest a legkirályabb város.
Szerda este a Széna téren hamburgereztünk az egyik barátommal, ami kissé megülte a gyomrunkat. Úgyhogy úgy döntöttünk, sétálunk egyet. Remek idő volt, langyos szellő, kellemesebb este, mint nyáron bármelyik. A Margit híd felé vettük az irányt, igazából elég céltalanul bandukoltunk. Gondolom, valahol a belvárosban kötöttünk volna ki, ha a híd kanyarjánál nem nézünk le a szigettel ellentétes oldalon. Ahol ezt láttuk:
Az alacsony vízállás miatt épphogy kilógott a vízből az a kis földterület, amin a híd egyik pillére áll, és mászkált ott néhány ember. Naná, hogy kitaláltuk, mi is menjünk le. Mondani könnyebb volt, mint megtenni – először is le kellett menni a szigetre. Két lehetőség van. Az első, hogy elmész a futópálya mellett a sziget csücskébe, a híd alá. Az így este, kivilágítva szintén király hely – voltak is annyian, mint a nyű –, de egy közepesen meredek, viszonylag sima felületen kell lemászni a sáros-homokos kövek közé. Ez nem jöhet szóba azok számára, akik öregek, mozgáskorlátozottak vagy kényes talpú bőrcipőben járnak – barátom utóbbiak közé tartozik.
Úgyhogy kerülőúton mentünk. Emlékeztem, hogy régen a sziget Pest felé néző oldalán egy vízig vezető lépcsősoron ücsörögtünk egy társasággal, ezt akartam megkeresni, és a vízparton, a sziklák mellett visszasétálni. A lépcsőt meg is találtuk, egy marha nagy, hordozható stég volt hozzákötve, de pont kilógott annyi a lépcsőből mellette, hogy topánkás barátom is le tudott itt jönni. Már csak pár sodronyacélt kellett kikerülni, menni egy csomót a teleszemetelt, üvegcserepekkel teli parton, kikerülni néhány horgászt, és odaértünk a pillérhez, ahol szintén volt annyi száraz hely, hogy az ember meg tudja kerülni. Egy nő már itt jelezte nekünk, hogy menjünk csak, épp örömzenélés folyik, és tényleg: a pillér túloldalán az utolsó számot játszotta egy banda, amit tucatnyian hallgattak a köveken és a homokban ülve.
A felvételen a szél sajnos elnyomta a zenét 🙁
A híd óriási lábánál bulizni is elég jó élmény, de az igazán király az volt, amikor az ember megfordult, a lábánál a fekete víz csillogott, és látta a kivilágított várost. Ráadásul több hajó is elhaladt mellettünk, egészen közel, kicsit olyan érzés volt, mint amikor a felhőket bámulod, és úgy tűnik, ha egy nagyobbat ugrasz, vagy felmászol egy fa tetejére, megérintheted őket. Közben tökéletesen kellemes szél fújt, csobogott a víz, és minden nagyon-nagyon nyugis volt.
Amikor véget ért a koncert, beszélgettem kicsit az egyik zenésszel, Kádár Dáviddal, aki később egy emailben le is írta, hogy jött az ötlet:
…tegnap (kedden) este, a Margitszigeten akartunk próbálni, de megláttuk ezt a helyet, és egyértelmű volt, hogy oda megyünk.
Én ezen a részen még sosem jártam száraz lábbal, iszonyat jó a szög a városra, úgyhogy gondoltuk, csinálunk egy kis koncertet másnap, és elhívjuk a barátainkat, ez lett belőle.
A zenekar egyébként gypsy swinget játszik, Django Reinhardt műfaját, ez a mai felállás teljesen új volt, nem tudom, mit láttál és mennyit, de némelyik énekest csak ott ismertük meg.
Március óta játszunk együtt a gitárossal, alapvetően gitár-gitár-bőgő felállásban, de van harmonikás, klarinétos, hegedűs, énekes, mikor mi. A nyarat végigjátszottuk a nagyobb balatoni városokban, most kezdünk Budapesten.
Az koncert Facebook-eseményénél vannak az enyémnél jobb, világosban készült képek is, sőt, rendőrök is szerepelnek rajta, Dávid szerint talált ott valaki egy adag lőszert a Dunában, azért jöttek ki.
Ha nem ismernéd Djangót, és ha már Cink, akkor itt egy link az indulás körül lelkesen indított, de végül egyposztosnak maradt blogomról – zárta a levelét Kádár, és belinkelte a kinjáját.