Idén volt 30 éves a Terminátor, vagyis a folyton bakizó, géphangú VHS-narrátor hangján A halálosztó, a film, amely kicsiként minden fronton és szinten megérintett: hónapig, sőt, évekig voltak utána megsemmisítős-üldözős rémálmaim.
De ez a film adta nekem első meghatározó gyermekkori hősömet, ikonomat, példaképemet, a jövőből visszatérő, hajleszkinézetű védelmezőt, Kyle Reese-t, továbbá ebből tanultam meg az olyan szavakat, mint a "drog", a "perverz" és a "terrorista". Mindezt azért is publikálom, mert az évforduló kapcsán ma este James Cameron-technoirestet celebrálunk a rádióműsorunkban, a Régen minden jobb voltban, ha addig nem lőnek ki rakétákat Oroszországra.
Lenyűgöz a technikai perfekcionizmusa, imponál a profizmusa a minden műfajban nagyot alkotó – vagy legalábbis a legtöbbet kihozó – James Cameronnak, bármennyire is erkölcstelen a profitmaximalizálása. Cameron ugyan csak az 1991-es Terminátor II-vel jelentette be igényét a világuralomra, hiszen abból a filmtechnikát forradalmasító, 10/10-es, paradigmatikus alkotásból lett nemzedéki kultuszfilm a higanyrobottal, a filmtörténelem tán legcoolabb főgonoszával és a pótapává programozott, feltartott hüvelykujjal a kohóba süllyedő Schwarzival (ezzel a jelenettel emelkedett a kormányzóságig), mégis azt mondom, hogy a második rész mögött méltatlanul árnyékba szoruló első keményebb és izgalmasabb. Túl azon a hitvitán, hogy kibernetikus organizmus vagy mimetikus polilaoid, vagy azon, hogy analóg vagy digitális. Már ha a látvány helyett a dramaturgiát istenítjük, legyek szállta robotfejként. Úgyhogy mindenképp megérdemli az ünneplést.
A Terminátor a folytatásánál kevésbé komplex, de már jóval feszültebb: semmi üresjárat nincs benne, gyerekeket célzó vicceskedéseket sem találhatunk. Ki ne ismerné az alapsztorit: a jövőből visszaküldik a Schwarzenegger alakította (a játszotta túlzás lenne) T-100-as kiborgot, hogy ölje meg a múltban a Robotellenes Összefogás majdani vezetőjének, John Connornak az anyját. Hamisíthatatlanul betlehemi alapsztori (Heródes, Mária, kis Jézus), amelyből igazi horrort fejlesztett Cameron: a klasszikus halloweenes-símaszkos-jasonös hajszadramaturgiát és a hentelős láncfűrészeléseket ötvözte a népszerű időutazós, robotikás tematikával és toposzokkal. Ez együtt maga az élő szövet a belső fémvázon. Az egészet pedig egy technoir világba helyezte.
Hadd emeljem ki Brad Fiedel üldözéseknél különösen idegtépő szintetizátorzenéjét, a szakaszos fémes csörömpöléssel és a ridegacéllá torzított hangokkal, ami borzongat, mert utálok fémhez érni, valahogy a műanyag sokkal természetesebb nekem.
Ezzel Cameron alig harmincévesen megalkotta a már-már tökéletes sci-fi-horrort. Minimál költségvetésből, tegyük hozzá, mert akkor még semmilyen hitele nem volt a rendező-producernek: leszámítva egy filmiparosként legyártott, referenciamunkának bajosan nevezhető repülő piranhás blődlit, különösebb teljesítmény nem állt az adatlapján. A Terminátorral az élvonalba robbantott Cameron, és megcsinálta magát, mint a szemét műtő terminátor.
A filmhez az alapötletet egy rémálom adta, amelyben egy lángokból kiemelkedő fémes kitinvázat látott Cameron.
Szuggesztív kép, és számos szcenárió fölmerült, míg végül Arnold Schwarzenegger kapta meg a halálosztó, a később magát kevésbé kifutó Michael Biehn pedig az oltalmazó őrmester, Kyle Reese szerepét.
Igazán azért szeretem a Terminátort, amiért felmagasztalja az emberi találékonyságot, leleményességet a robot és az ember összecsapásában. A háttérben nem lehet nem ráismerni a rendezői önképre, ahogy invenciójával a rendelkezésre álló szerény anyagi eszközökből, technikából az ambiciózus James Cameron kihozta a legtöbbet: hol gumibábbal, hol makettekkel, mai szemmel durva stop-motion trükkökkel, de a maga korában példátlan hatásfokkal. Akár Kyle Reese, aki motelkonyhában, molyirtóból, szalmiákszeszből és lefolyócsőből gyárt házidinamitot, amikor szinte teljesen tudatában van önmaga esélytelenségének: nem tudom, ezekkel a fegyverekkel nem tudom megállítani, mondja, de megpróbálja. Elég összevetni kettőjük megérkezését, soha nagyobb kontrasztot filmvásznon.
Emlékezhetünk rá: a terminátor gömbben guggolva materializálódik villámok sistergésében, a gömb pedig a tökéletes test. Ahogy maga a terminátor is az, akiről ekkor még nem tudhatjuk, hogy kiborg, de világbajnok izomkötegeivel már elsőre az emberfeletti szuperember benyomását kelti, aki Isten helyére lép. Ő maga a rettenetes fenséges: apokaliptikus eljövetele után fölülről tekint le az éjszakai városra, uralja azt, és ha ezt az emblematikus képet úgy ötven évvel visszavetítjük, a meztelen Schwarzenegger a nürnbergi pártnapokon is pózolhatna a tribünön, és ezzel, meggyőződésem, James Cameron a nemzetiszocialisták homoerotikától sem mentes neoklasszicista, árja testkultuszát idézi meg.
A náci áthallást erősíti, hogy a jövőbeli gépek haláltáborokban semmisítik meg az embereket, akik alkarjára lézerrel égetnek azonosítószámot, IBM lyukkártya, und so weiter. És az is, mikor a terminátor finoman szólva diktatórikus, totalitárius figuraként először punkokat gyilkol, a rend közmondásos ellenségeit: a jelen lázadóit semmisíti meg. Ez az igazi rendpárti SA-tempó.
Mindent összevetve James Cameronnak nem lehet túl jó véleménye a rend őreiről, hiszen utóbb a mengelei hidegséggel szurkáló higanyrobot is rendőralakot ölt maradandó önképként. Szeretem, ha egy rendezőnek van ideológiája.
Ezzel szemben az "oltalmazó", Kyle Reese antitézisként zuhan le az égből: összezúzva magát, reszketve egy sikátorban, sebek és hegek borította csupasz Krisztusként. Először egy hasonló páriával, egy pillepalackos hajléktalannal találkozik, és elveszi tőle a "nadrágom, az egyetlen nadrágom". Hogy majd a rendőrök elől áruházba menekülve húzza fel kultikussá avanzsált tépőzáras Nike cipőjét. Ráfókuszálnak a világító pipára, ami már-már robotemberi brutalitású termékelhelyezés, jelezve: Cameronnak a filmkészítés nemcsak alkotói megnyilatkozás, hanem üzlet is, és amit csinál, el akarja adni.
Miután kukák büdösében az oltalmazó madzaggal ballonkabátja alá erősíti egyetlen és a republikánus önvédelmi szaküzletből vételezett terminátori arzenállal összevetve igazán nyomorult fegyverét, egy lefűrészelt puskát, és a nyolcvanas évek standard fegyverpornós világában totálisan antihős benyomását keltve elindul, galambok szállnak föl, repkednek. Ha nem is John Woo-i dömpingben, de félreérthetetlenül utalnak a Szentlélekre.
A két időutazóval szemben pedig ott van játéktérként az oly sokszor emlegetett nyolcvanas évek. Nem tudom, a cameroni atmoszférateremtés hibája-e vagy erénye, hogy a jövőből jöttek nem mozognak elég idegenül ebben az ismeretlen, dekadens korban. Hiszen menten feltalálják magukat: tudják merre, mit, hova – a diszkóban is.
Pedig ne feledjük, Kyle Reese koponyagúlák és hullahegyek közt nőtt fel egy munkatáborban, majd később életét egy földalatti gettóban töltötte. Ez egyfelől hiteltelenít, mert hiába fikció, mégiscsak zárt rendszerben kéne működnie, amennyire lehet (hiába van tele a film az időutazás miatt agyzsibbasztó paradoxonokkal), másfelől a feltalálás és schlagfertigség elejét veszi az időutazós filmek jellegzetes és fárasztó helyzetkomikumainak, nem ütköznek villanyoszlopba, nem tévednek el, nem jönnek zavarba, programszerűen megrohanják az első telefonfülkét. Egyébként mennyire hálás, hogy ez még egy fülkés világ telefonkönyvekkel. Képzeljük el, milyen kiábrándító lenne, ha ma játszódna: a terminátornak egy internetcaféba kéne bemennie, hogy leüljön a Google elé, és rákeressen Sarah Connorra.
Sarah a küzdelem tárgya és a harc tétje, olyan ószövetségi áthallással, mint Sára, Izrael népének ősanyja, akit "kijelöltek megsemmisítésre". Ekkor még totálisan védtelen, nem az utózmányok sokkot kapott, kigyúrt, militarista, androgün, feminista ikonja (ezt a karaktert Cameron két évvel később teremti meg A bolygó neve: Halálban Ellen Ripley átpozicionálásával), hanem egy szeretni való nő, rózsaszín köténykében, álmosan értetlen tekintettel.
Egyébként, ha definíciószerűen meg kéne neveznem az esszenciális nyolcvanas éveket, akkor az a dauer–válltömés–klipsz Bermuda-háromszögben elhelyezhető Ginger lenne, Sarah Connor barátnője-lakótársa, akit a terminátor tévedésből, de annál következetesebben végez ki otthonában, dugás után.
Maga a jelenet kötelező – sajnos nem találtam meg youtube-on –, a legszórakoztatóbb az egész filmben: mikor Ginger önsorsrontó barátja csíkos fecskében és piros zokniban, asztali lámpával ront rá a betörő Schwarzeneggere, "te, ne akard, hogy szétvágjalak" harci kiáltással, és menten egy tükörben töretik szét. Majd az erőviszonyokat totálisan félreértve még kétszer fölkel, hogy rövid úton kitekert nyakkal dobja ki a terminátor az ajtót átszakítva az előszobába. A halálosztó ezután könyörtelenül kivégzi a lila szaténköntösében földön kúszó dauerbabát. És milyen szép, áramvonalas, hogy ekkor épp a megszólaló üzenetrögzítő, a gép (!) árulja el a robotnak, hogy nem a célszemélyt iktatta ki. Mint megannyi tetristéglát, precízen rakta össze a sztorikockákat James Cameron.
És ha az előbbi jelenet a legkomikusabb, már amennyire lehet ebben a véres, nyomott koordináta-rendszerben, akkor a legerősebb szekvencia egyértelműen a mészárlás a rendőrállomáson: a filmtörténeti leszámolás, amikor a terminátor megállíthatatlan. Megy előre, akár egy beamfetaminozott Wehrmacht-katona, és nem kegyelmez senkinek. Ez kép és zene istenesült összhangja, Gesamtkunstwerk műremek. És mennyire mellbevágó kontraszt, ahogy a kultikus "visszajövök" után Cameron ráközelít az írásra mint civilizációnk és kultúránk alapjára, hogy a következő pillanatban mindent elsöpörjön a robot vadállati, elemi ereje. Így lehet intelligensen akciófilmet rendezni. Ha nem is Ingmar Bergman-i az érzékenység, de James Cameron ezt nagyon érzi a maga szenzoraival: tökéletes.
Ez James Cameron és a terminátor a maga brutalitásában, ereje teljében.
Amelyik megy előre, hiába parázslik, füstölög, de bebokszolja a szélvédőt, kitépi mások belső szerveit, és szenvtelenül vájja ki a tükör előtt szemgolyóját, rövid úton megműti magát, és indul tovább. Egész addig, amíg már csak golyóálló hiperacél-karosszériaként emelkedik ki a lángtengerből a férfijába kapaszkodó Sarah Connor háta mögött (ez az összeborulás erős Szent Család-ikonográfiai utánérzés), de rettenetesebb, mint valaha.
Hiszen ekkorra végleg mentesült minden emberi referenciapontjától: levedlette a humán bőrt, íriszt, hajat, ami "emberiességben" ismerősként bízva még le lehetne elé térdelni, könyörögni. Maradandó, ahogy az operatőr belefókuszál a döbbent, "neee"-ző arcokba. Másfelől meg el nem tudom képzelni, hogy van olyan kisfiú, aki eszméleténél volt '89-90-ben, látta a filmet, és a lestoppolt videó előtt mégsem próbálta meg csehszlovák tüsiből kirakni a lecsupaszított terminátort.
Amikor húsz-huszonöt év után újra megnéztem, egy-egy jelenetnél még mindig mintha fölnyúltak volna a seggembe, akárha megragadták volna a vastagbelem, hogy kitépjék terminátorosan. Mert bármennyire is hihetetlen, napjaink avataros James Cameronja egykor új dimenzióba helyezte a félelem fogalmát a Terminátorral.
Eközben kultúránk egyik legismertebb és legtöbbször idézett szerelmes mondatát adta nekünk az "Érted jöttem át az időn, Sarah!-"val. Ha eddig valaki mégse látta, terminátori arroganciával kötelezem rá, nézze meg.
Mert ugyan James Cameron a Titanic után üvöltötte három Oscarral a kezében, hogy "a világ királya vagyok", de a Terminátorral égett be a filmtörténelembe, akár az a lézerpöttynyi infrasugár a tudatunkba. Az a kialvó piros szem a hidraulikus présben.
Visszatér a dübörgő főtéma, vihar közeleg.