Egyik nap ilyen nyomott hangulatba kerültem, az jutott eszembe, hogy egy teljesen értelmetlen országban élek. Arra gondoltam, összeszedem, mennyi mindent nem szeretek, a szikkadt rántott hústól a kertévéken, a focin át a kommunistákig. De aztán átlendültem ezen a marhaságon.
Egyik nap ilyen nyomott hangulatba kerültem, az jutott eszembe, hogy egy teljesen értelmetlen országban élek. Arra gondoltam, összeszedem, mennyi mindent nem szeretek, a szikkadt rántott hústól a kertévéken, a focin át a kommunistákig. De aztán átlendültem ezen a marhaságon.
Elmúlt a depresszió, és inkább gyűjtöttem tíz dolgot, ami az ellenkezőjét próbálja bizonyítani: azt, hogy Magyarország végül is nem hülyeség. Különben is, unom ezt az örökös nyavalygást. Nemcsak a másokét, a magamét is. Az élet szép, és kész. Nyilván bele lehet kötni a lista bármelyik szereplőjébe, semmi sem tökéletes, mi a franctól lenne az. Mindennek nem tökéletesnek kell lennie, hanem szórakoztatónak, ennyi az egész. Az ábécérend a sorrendiség szervező elve.
A bor
A 90-es évek közepe óta iszom jó bort, és roppant mód örülök, hogy már önnön hajnalán rátaláltam erre a szubkultúrára. A magyar bor a rendszerváltás egyik győztese, ami akkor is igaz, ha szűk húsz éve azt gondoltuk, villámgyorsak leszünk, és mára meghódítjuk vele az egész világot. Nem sikerült. Sokkal egyértelműbbé kellett volna tenni a játékszabályokat, pontosabban kijelölni a célokat. Az viszont így is valami, hogy ma már minden normális étteremben, szórakozóhelyen vállalható cuccokat poharaznak, borbárokkal Dunát lehetne rekeszteni Budapesten, feltűntek jó helyek vidéken is, több tucatnyi pincészetet fel bírnék sorolni, akik dolgait különösebb bizonytalankodás nélkül le merem venni a polcról, és mindenestül menő ismerni neveket és borvidékeket. Tudom azt is, hogy egyfelől van még sznobozás, másfelől meg felütötte a fejét a túlárazás – immár nemcsak vörösben, fehérben is –, ezt azonban kinőhető gyermekbetegségnek tekintem. Nincs azzal gond, hogy edukálódásra is szükség van az okos választáshoz.
Budapest
1991-ben költöztem Budapestre, és eltartott egy darabig, amíg megbarátkoztam vele. Nem biztos, hogy csak az én hibám volt, vagyis hogy csak a távol-vidéki parasztgyerek nem tudta megszokni a nagyvárost. A rendszerváltás utáni Budapest szürke volt, koszos, büdös és kedvetlen. El kellett telnie egy évtizednek, talán többnek, mire magára talált, és mire magamra találtam benne én is. Most azt gondolom, a világ egyik legvagányabb fővárosában élek (rengeteg menő város van természetesen, ahol nem jártam, de ha egyszer nem csinálnak hoki-vb-t évente többször és mindenütt, nincs mit tenni), és élvezni szeretném ennek az ajándéknak minden percét. Nem könnyű, gyakori, hogy csak lakunk valahol, és nem élünk, de iparkodom. Soroljam, hogy mi minden szuper benne? A Vár látványától a bulinegyeden át a Római partig és tovább? Tudjátok úgyis.
A gasztroforradalom
Ezt össze is tolhattam volna a borral, de egyrészt később kezdődött, másrészt eleve önálló fejezetet ér. A magyar gasztro Budapestnél is lassabban ébredt, és én magam sem siettem el ezt sem. Egy-két hete ébredtem rá egy győri étteremben, hogy amit nem is olyan régen klassznak találtam, azzal ma már egyáltalán nem tudok mit kezdeni. Persze az is lehet, hogy a konkrét konyha teljesítménye romlott közben, fene tudja. A lényeg, hogy különösen Molnár B. Tamás istenpápa színre lépése óta egyszer csak elkezdett megváltozni minden. Nem mondom, hogy hasraütésre gourmet-ra cserélődött a zabálómagyar-univerzum, de akkor is, immár nemcsak Budapesten lehet nagyon jól enni, hanem egy csomó vidéki városban és faluban is. Ráadásul három Michelin-csillagnál tartunk, mondjatok egy másik országot Közép-Európa keleti feléből, ami a nyomunkba érhet. És akkor itt említem meg a magyar pálinka és a magyar kézműves sör szárnyalását – továbbá, hogy rengeteg helyen klassz a kávé –, ami gyönyörűen keretbe foglalja ezt az egész hedonista hóbelevancot.
Gion Nándor életműve
Ezt már annyiszor leírtam, hogy ihaj, de nincs mese, megismétlem bárhányszor, amikor mód adódik rá: Gion Nándor a legnagyobb magyar író a 20. század második felében. Van ebben egy kis csalás, ha a szövegem címét nézem. Gion nem Magyarországon született, nem is itt élte le élete legnagyobb részét, hanem a Vajdaságban. Na de a magyar irodalom, az magyar irodalom, akárhol él az író. Gionnál színesebben és okosabban nem tudott mesélni senki magyarul, a történetei erősek, izgalmasak, sűrű szövésűek, a karakterei élnek, és mindeközben a nyelvvel is olyan magától értetődő könnyed kreativitással bánik, hogy az ember csak ámul és bámul. Ha csak most akarjátok elkezdeni, akkor a Latroknak is játszott c. négyrészes trilógiába kapjatok bele. Azért mondom ezt ilyen furcsán, mert először két könyv készült Rojtos Gallai István és Török Ádám történetéből, majd később egy harmadik (A virágos katona, Rózsaméz, Ez a nap a miénk), és csak nagyon sokára egy negyedik (Aranyat talált), ami annyira már nem volt perfekt sajnos. De lehet kisebbet is markolni lendületből, gyerek- (A kárókatonák még nem jöttek vissza, Postarablók) és felnőttkönyvfronton (Börtönről álmodom mostanában) egyaránt. Olvassatok mindennap!
A jégkorong
A magyar hoki éppúgy győztese a rendszerváltásnak, mint a bor. Nem mintha sokat köszönhetne neki – úgy értem, a politikának –, amit elért, azt jórészt saját erejéből, néhány ember kőkemény munkájának hála érte el. Nem csupán kettőnek, de kettőt említek mint legfontosabbakat: Kercsó Árpádot és Ocskay Gábort. Az egyik a 90-es években olyan utánpótlást csinált Dunaújvárosban, amiből másfél évtizeden keresztül élt a sportág, a másik olyan csapatot épített Székesfehérváron, ami stabilizálta a helyünket a világ legjobb húsza között. De nem is csak az eredmények számítanak, hanem a kultúra, amivé a jégkorong lett. Nem tömeg-, inkább szubkultúra ez, olyan, amiben nem lehet nem jól éreznie magát az embernek. Mióta mélyebben ismerem, azóta a hibáit is látom, meg a rohadt hosszú utat, amit be kéne még járnia, hogy tényleg boldog legyek tőle, de továbbra sem lehetetlen semmi itt, és ez fantasztikus.
A Nagy-Eged Egernél
Az a helyzet, hogy nem Magyarország a legszebb ország a világon természeti értelemben. Tenger nincs, a hegyek kicsik, az alföldet rajongja nektek a Petőfi Sándor. Másfelől van azért itt is olyan bőséggel, amitől örvendezhet a jövő-menő szeme, és nemcsak a Balaton meg a Duna. Én természetesen a szőlőhegyeket szeretem a legjobban, a Somló eleve lenyűgöző, minden oldalról, úgy, ahogy van, a dácsák sem zavarnak rajta. De van két hegy, avagy dűlő, ami a világ legmenőbb borvidékein is nagyon menőnek számítana. Az egyik a Nagy-Eged-hegy Eger fölött, a másik a Király-dűlő Mádon. Mindkettőt az elmúlt egy-másfél évtizedben szedték rendbe, előtte a kommunizmusban tönkrementek, benőtte őket az akác. Már a puszta látványuk erős bizonyítéka annak, hogy 1989 nem volt hiábavaló.
Pintér Béla színháza
Pont mostanában írtam, hogy eluntam valamennyire a színházat az utóbbi hónapokban – legalábbis a klasszikusat vagy milyet –, pedig mekkora dolog volt látni Tordi Gézát Az ügynök halálában egykor. Túl sok semmi különös előadást néztem meg tehát, inkább és kevésbé szórakoztatóakat, volt, hogy jól éreztem magam, de félig-meddig, avagy lényegileg hiába, mert nem volt sehol az őrület, a szertelenség, ami nélkül szerintem ma már nem színház a színház. Oké, nem elegáns, ha ennyire kategorikus vagyok, azt mondom inkább, hogy én úgy szeretem, ha szertelen. Pintér Béla színháza ilyen, egyszerre van súlya és rengeteg könnyedsége, játék benne az élet, de annak okos és kemény, és nagyon-nagyon vicces.
Robi és Feri
A magyar (nem mester) embereknek mindig bajuk van a magyar mesteremberekkel. A magyar mesteremberek összevissza hazudoznak, nem jönnek idejében, tovább maradnak, többet kérnek, nem megjavítják, hanem elbasszák, mindegy, hogy autószerelők, ácsok, vízszerelők vagy kőművesek – egykutya –, és a végén még nekik áll feljebb. Irigyelni fogtok, az a helyzet ugyanis, hogy engem a tenyerén hordoz az élet. Feri (autószerelő) és Robi (ezermester) történetesen egyáltalán nem ilyen. Ferit már többször rá kellett beszélnem – erőszakkal kvázi –, hogy kisebb munkákért hajlandó legyen elvenni a több pénzt, mert mégsem járja, hogy háromezret adjak valamiért, amivel fél napot pepecselt. Robi dettó, egyszer négy napra vállalta a teljes fűtésfelújítást, erre második nap délben telefonált, hogy készen van. Amíg ilyen mesteremberek is vannak ebben az országban, addig hiába szidjátok nekem a magyarokat.
A Sziget
Tisztában vagyok vele, hogy szerintetek a Sziget fesztivál már lejárt lemez, de azt gondolom, hogy egyáltalán nincs igazatok. Ha unjátok, azért van, mert beleestetek a régen minden jobb volt aljas csapdájába. Az van, hogy régen is jó volt, meg most is jó. Lehet, hogy másképpen. Igen, régen olcsóbb volt, be tudtak menni a magyar (fiatal) emberek is tömegesen, nemcsak a hollandusok meg a hasonlók, és volt az egésznek egy szubkulturális karaktere, ami valóban elmúlt. De akárhogy volt, mégiscsak sikerült egy olyan rendezvényt létrehozniuk a létrehozóinak, amiből jól azonosítható és Európából is észrevehető márka lett, amiben nincs szegényháziság és jobbhíjánság. Ez nem azt jelenti, hogy ne lehetne még jobb, sokkal, én is szeretnék izgalmasabb és frissebb line-upot, és finomabb sört is, ha már úgyis drága, szerintem is ideje korrigálni a paradigmákon, de megköpködni Gerendaiékat sose fogom. Az elmúlt két évtized egyik legkomolyabb magyar kulturális teljesítménye az övék, ezt nem lehet elvenni tőlük.
A várak
Egy kicsit a magyarországi várakkal is az van, ami a természeti szépségekkel, miszerint a legcsodásabbakat a magyar határokon túlra dobta a trianoni béke. Munkácsot, Krasznahorkát, Husztot, számtalan másikat is. De vannak klasszak csonkaországban is, fel sem bírnám sorolni mindet. Nem is tudom amúgy, miért vonzódok annyira több száz éves kőfalakhoz, maga a történelem sosem nyűgözött le igazán, sosem foglalkoztatott erősen. Ráadásul nem is a minél épebbeket szeretem elsősorban, hanem főként a romokat, az alig megtalálható maradványokat is beleértve, mint amilyen mondjuk a Pusztatorony Kóspallag fölött. Nem impozánsnak kell lenniük, hanem az a fontos, hogy érezzem a múlt lehelletét. De nyilván Boldogkő, Hollókő, Somoskő és sok másik is lenyűgöz. Egyszer éjszakáztunk a Somoskő tövében egy panzióban, közvetlen kilátással. Este, megvilágítva gyönyörű volt, tökéletesen ment hozzá a fehérbor.
Nos, ezek. Lehet bővíteni, ha van kedvetek.
A jégkorongos fotót Mudra László/MJSZ, a színházasat Dudás Ernő/7ora7.hu készítette.