Pöcsfej az oltáron, centerhalf papi ruhában, tényleg büdös-e Halász János: véget ért a Mátyás-templom felújítása, mi pedig bejártuk az egészet a torony csúcsáig. Az elképesztő felfedezés az, hogy ilyen panoráma még sosem volt Magyarországon
Pöcsfej az oltáron, centerhalf papi ruhában, tényleg büdös-e Halász János: véget ért a Mátyás-templom felújítása, mi pedig bejártuk az egészet a torony csúcsáig. Az elképesztő felfedezés az, hogy ilyen panoráma még sosem volt Magyarországon
Én ilyen fantasztikus, Magyarországot a maga teljességében bemutató jelentet még életemben nem láttam. Ott álltunk a Mátyás-templom vadonatúj szembemiséző oltárának lépcsőjén, és azt figyeltük, ahogy Süllei László, a kétméteres, jóvágású szerb középhátvédre vagy montenegrói pólócsatárra emlékeztető plébános egy magyar szentek ereklyéit rejtő réz dobozkát mutogat.
Ekkor odalépett egy nő, a kezében fényképezőgéppel, és szabályosan arrébb taszajtotta a mellettem álló mamelukot, aki az előbb még Halász János államtitkárnak nyalt. Mire az ellökött nyikhajból ez az egyszerre dühös és panaszos kiáltás szakadt ki önkéntelenül:
A MINISZTÉRIUMBÓL VAGYOK, JÓNAPOT!
Ezeket a figurákat lombikban tenyészthetik!
Nem ministrálni jártam az oltárnál, hanem sajtóeseményen. Elkészült ugyanis a Mátyás-templom felújítása, és a sajtóhordát egy rövid, a parókián tartott bevezető után végigvezették a helyszínen. Süllei László korrektül megköszönte a felújítást a 2006 óta regnáló összes kormánynak és miniszterelnöknek. Én közben végig Halász "Fehér, Szőrös Hosszú Füle Van És Ő Tojja Húsvéti Tojást, Mi az? Gyurcsány Ferenc!" Jánost, az elmúltnyolcévezés örökös bajnokát figyeltem, de a javára legyen mondva, hogy az arca sem rezzent.
A sajtóesemény egyébként úgy indult, hogy benyúltam a ruhaakasztóra lógatott táskámba a jegyzetfüzetért, közben a tekintetemmel Halász államtitkárt kerestem, amikor olyan brutális szaghullám csapott meg, hogy megtántorodtam. "Ilyen büdös lenne Halász János?" – kérdeztem magamtól. Nem! Tegnap valahogy egy nagy csomó zöldhagymát hagytam a táskámban.
Én hiába nőttem föl templombajáró családban, a Mátyás templomban kábé tízéves koromban járhattam utoljára, és csak annyira emlékeztem belőle, hogy nagyon sötét van, és inkább olyan érzés, mint egy légópincében bújkálni. Egy olyan légópincében, ahol orgonálnak is.
A templom külső felújítása olyan jól sikerült, hogy így szépen bepucolva sokkal régebbinek néz ki, mint korábban mocskosan, illetve annál is, amilyen fiatal valójában. Itt a nagy fejlesztés az, hogy vasról acélra cserélték a kőfaragványokat tartó kapcsokat, így nem fognak berozsdásodni, megdagadni és lehasítani a kőcsipkék végét, hogy a kődarabok a fejünkre essenek.
Belépve az első, önkéntelen gondolatom ez volt, hogy jé, ez ilyen kicsi? A korábbi poros félhomálynak az az előnye feltétlen megvolt, hogy szinte bármekkorának el lehetett képzelni a teret, ami egy átlagos gótikus vagy neogót katedrálishoz képest is elég kicsi. A templom belülről, így renoválva úgy néz ki, mint a Parlament belsejének tetszés szerinti darabja.
A fő térben az egyetlen vadonatúj elem a modern szembemiséző oltár, ami egy masszív, haraszti mészkőből faragott tömbnek néz ki, de kötelebbről nézve látszik, hogy igen vaskos kőoszlopok tartanak egy vaskos kőlapot, amibe intarziás módszerrel öt rózsaszín tardosi mészkó keresztet illesztettek. Amikor Erdő bíboros vasárnap felszenteli, a lapon lévő lyukba be fog tenni egy réz iránytűre hajazó dobozt, amiben István, Imre herceg, Gizella, Szent Gellért és Adalbert, illetve a boldoggá avatott Habsburg IV. Károly ereklyéi kerültek. Reménykedtem, de nem egész bőrök, koponyák vagy lábszárcsontok, mert a doboz nem nagyobb egy almánál.
A Habsburg királyoknak épített emeleti karzaton tudom meg azt, hogy milyen fantasztikus kihívás előtt áll a magyar hackertársadalom. Az itt álló orgonát, csakúgy, mint a 7000 sípos főrgonát ugyanis a távolból is meg lehet szólaltatni, külön-külön és egyszerre is. Aki a Szentháromság téren állva betör a papi rendszerbe, és a mobilján pötyögve eljátssza az orgonákon a Benny Hill zenéjét, az a magyar hackerkirály.
A karzatszinten továbbmenve kis múzeumot rendeztek ki, ahol a legjobb rész az a tárló, ami a nagy torony sisakgömbjébe rejtett, és most megtalált talált tágyakat mutatja be. Ide a különböző múlt századi felújítások bádogosmeterei dugtak el mindenfélét, a gyerek ovis fotójáról egy szál Kossuth cigiig. Az egy szál Kossuthot profi papírrestaurátor állította helyre, a művelet lépéseiről külön tabló készült, papi humorból ötös!
Egy szinttel feljebb vonulva rácsodálkozhattunk arra, hogy egy templomnak pont olyan padlása van, mint egy jó nagy bérháznak, látványos gerendaerdővel.
Most még följebb másztunk és megnéztük a két szinten elhelyezett harangokat. Egy jó harangöntős sztorit hallgatva egyszer csak úgy éreztem, a talaj kiszalad a lábam alól, minden megbillen, például a tér meg az idő. Mi történt? Halász János megcsókolt? Nem! Lentről a kedvünkért beindították az egyik nagyharangot. Ezután hallottam életem legjobb tanácsát: "Kétperces lecsengés alatt nem szabad harangot venni." Itt és most esküszöm meg erre.
És ezután jött az egész esemény igazi értelme, fölmehettünk ugyanis a magasabbik toronyba, ami sosem volt megnyitva a közönség előtt, de most azt tervezik, hogy jövőre kilátóhelyként nyitják meg.
És ami egészen elképesztő, sohasem volt élményt nyújt. Olyat, mintha a budai Várban építették volna fel a 828 méter magas Burdzs Kalifát. Olyat, mintha elektronná válhatnánk, és egyszerre lebeghetnénk a Sas-hegy és a Parlament fölött. Én igazán elfogult vagyok, de Budapest sohasem volt olyan szédítően szép, mint péntek dél után egy kicsivel. Attól, hogy a városhoz képest egyszerre vagyunk nagyon magasan, de teljesen központi helyen, az egész térélmény irreálisan varázslatossá válik.
Ebből a szögből a város több, unásig ismert része teljesen átértelmeződik. Nincs semmi bajom a Várral például, de annyira azért soha nem vágott a földhöz. Most kiderült, hogy azért, mert a földről néztem. A Mátyás-templom tornyából nézve lazán veri Prágát. De innen van a legjobb Margitsziget- illetve Gellérthegy + Duna-hidak-látvány is, Pestéről nem is beszélve. Szó szerint az egész város látszik, még ilyen, kissé párás időben is.
NAK riporterrel úgy viselkedtünk, mint akiket most vettek fel a szombathelyi Fideszbe. Bárgyú mosollyal szédelegtünk, sőt tántorogtunk is, és ahányszor összeakadtunk a körteraszon, teljesen feleslegesen biztosítottuk egymást arról, hogy ilyen klasszat még soha az életben nem láttunk. Már csak emaitt is érdemes volt feljítani a templomot, már nagyon várom, hogy tényleg megnyissák a tornyot.
Az egész csodás eseménynek egyetlen szomorú pillanata volt, amikor a Sas-hegy felett lebegve eszembe jutott, hogy örökre visszavonult Sas József. Dehát semmi sem lehet tökéletes.
Fotó, videó, animgif: Nagy Attila/Cink.hu