Nagyszerű, irodalmi igényességű, valós történetet tartalmazó mikronovellát olvastam a mikroblogágazatban, elkértem tüstént, azért is, mert van egy hasonló sztorim Minszkből, amit az alkalmat megragadva elmesélek. A végén minden jóra fordul, előre mondom.
Nagyszerű, irodalmi igényességű, valós történetet tartalmazó mikronovellát olvastam a mikroblogágazatban, elkértem tüstént, azért is, mert van egy hasonló sztorim Minszkből, amit az alkalmat megragadva elmesélek. A végén minden jóra fordul, előre mondom.
Tegnap este békésen mentem haza a meccs után, habár, miután leparkoltam, már volt egy rossz érzésem: mi lesz, ha csajom benne hagyta a kulcsát a zárban, és nem tudok bemenni. Mivel pár dolgot ráadásul el akartam vinni a kocsiból, így a rossz érzést egy 5 literes desztillált víz, két papucs és egy izzókészlet társaságában nyomtam végig. Hazaérve szomorúan vettem tudomásul, hogy megérzésemnek abszolút volt alapja. Nem tudtam bemenni a lakásba. Na most ez azért nem olyan egyszerű történet, mert a csajom arra se kelt fel, mikor potenciális gázrobbanás miatt a tűzoltók ürítették ki a házat, utólag szóltak neki, hogy este mindenkit kizavartak az utcára több órára. Tudtam, hogy nem lesz könnyű dolgom, a telefonom 24%-os töltöttségen volt, az kb. 3/4 óra folyamatos hívásokkal, elkezdtem tehát a harcom. 3/4 óra alatt 49 nem fogadott hívást nyomtam le, kiakasztottam hajnali egykor a szomszédok nagy örömére a bejárati csengőt, dörömböltem az ajtón, de természetesen semmi. Közben a telefon már lemerült, így még vártam egy kicsit, de már hajnali fél 3 volt, nem láttam annak esélyét, hogy Józsin, a vén pufajkás kommunistán és az egy szál csecsemőn kívül bárkit is felkeltek a házban. Ezért másztam fel az erkélyre először, ahol szemeztem egy kicsit a macskámmal, aki utána úgy megijedt, hogy – mint később kiderült – ki se jött a szekrényből egész éjszaka. Az erkélyes dörömbölés után úgy döntöttem, hogy lefekszem kicsit a napozóágyon, de annyira hangos volt egy kibaszott sün, hogy inkább visszamentem a kocsiba. Természetesen az autóban nem tudtam rendesen feltölteni a telefont, pedig már eszembe jutott, hogy a legközelebb lakó Szily, Plankó vagy schwarzfani mennyire örülnének, ha hajnali 3-kor becsöngetnék hozzájuk, hogy halló nálatok alszom ma. De mivel ezt nem tudtam megoldani, inkább elmentem egy nyugis helyre, a korábbi munkahelyem parkolójába. Fél 6-ig aludtam ott. A csajom 5:35-kor felkelt. Nekem meg csak most, ahogy írom, jutott eszembe, hogy a vén pufajkás vagy a csecsemő hallgatott hajnali 3-kor operát?
Az én – sokkal kevésbé feszültségteli – történetem pedig ez:
A második esténken, azaz az első meccsünk után kiültünk még egy-két sörre egy sokáig nyitva tartó kocsma teraszára a belváros közepén, és kellemesen elbeszélgettük az időt. Aztán fél három körül hazaindultunk. Azt talán említettem már, hogy egy lakást béreltünk, ami a második emeleten volt található. A lépcsőház bejáratának minősége alapján korábban eszünkbe sem jutott, hogy az a kaputelefon-szerű valami, ami fel volt biggyesztve a falra, esetleg működhet is, erre vonatkozó kérdést ezért nem is tettünk fel Nyikolaj nevű házigazdánknak, aki teljesen mellesleg egyike lehetett a belorusz főváros tíz legkigyúrtabb emberének. Meg hát azért sem gyanakodtunk, mert előtte már négyszer-ötször bejutottunk, a kapu soha nem volt bezárva.
Viszont péntek hajnalban be volt. Nem kicsit, nagyon. A közvilágítás nem igazán működött az udvarban, így telefonfénynél próbáltunk kiutat vagy legalább kulcslyukat találni a slamasztikából, de hiába, ilyet a vasajtó nem tartalmazott. Megnyomogattuk a szerkezet gombjait, és meg isszólalt, csak hát annál többet, hogy üssük be a kódot, nem tudott mondani, szerencse, hogy értettem. Próbálkoztunk aztán olyasmikkel, hogy 1-1-1-1 kettős kereszt, meg hogy 1-2-3-4 csillag, eredménytelenül. Úgyhogy elkezdtük hívogatni Nyikolajt – kerül, amibe kerül, 700 forint percenként –, megint csak hasztalanul.
És most, mielőtt drámába fordulna a helyzet, nem az jön, hogy egyszer csak megjelent a KGB és lecsapott a NATO kémeire, akik erőszakkal be akartak hatolni a békés lakosságba.
Hanem a minden extra fordulatot és érdemi katarzist nélkülöző happy end jön ehelyett: fél óra balfaszkodás után kiszámoltuk, hogy ha a mienk a 7-es lakás, akkor az, amelynek az ablakában fényt látunk, vélhetően a 9-es. Űgyhogy megnyomtam a 9-est, elnyökögtem a barátságos és valamiért egyáltalán nem meglepett lakónak, hogy mi ilyen érdekes turisták vagyunk messziről, akik Nyikolaj lakását béreljük, és adja meg a kódot, mert szopásban vagyunk. Azt mondta, nem adja. Inkább beenged – és beengedett. Különös emberből vannak gyúrva ezek a fehéroroszok.
Másnap elkértük a kódot Nyikolajtól, de azóta elfelejtettem sajnos.
(A fenti fényképen az a bizonyos minszki lépcsőházkapu látható, a lakásunk pedig a második emeleti erkélyek mögött terült el. Kiderül ezekből a felvételekből, hogy Minszk elölről szép igazán, hátulról sokkal-sokkal kevésbé az.)