Putyin már nem áll meg – boncolgassunk katasztrófa-forgatókönyveket?

Európa többé nem lesz olyan, mint 2013 novembere előtt. Oké, ezt a Krím bekebelezése óta tudjuk, de az mégis csak egy félsziget volt, amit az 50-es években ajándékoztak Ukrajnának véletlenül. Ám azt senki sem tudja még, hol fognak húzódni Novorosszija nyugati határai.

Az ukrán interneten és a sajtóban arról ment a legnagyobb vita ma délelőtt, hogy mit jelent Vlagyimir Putyin éjszakai nyilatkozatának a címe. A kremlin.ru-n megjelent felhívásban ugyanis az orosz elnök konkrétan Novorosszija népfelkelőit kérte arra, engedjék szabadon elvonulni az Ilovajszknál, Donyeck közelében bekerített ukrán egységeket. Magában a szövegben ugyan háromszor is Donbassz szerepel, de az egy darab Novorosszija komoly indulatokat generált minden oldalról. Az ukránok úgy értelmezték, hogy Putyin bejelentette igényét Donyeck és a Luganszk megyékre.

Az orosz média hatalompárti része régóta novorosszijázik természetesen – néhány nappal ezelőtti érdekesség: orosz történészek egy csoportját megbízták, írjanak nagytanulmányt a térség sok évszázados múltjáról –, de az más, ha az elnök hivatalos felhívásában fordul elő a kifejezés. Ez mellesleg eszembe juttatta gyermek- és ifjúkorom Kárpátalja/Kárpátontúl dilemmáját, nem mindegy, mit honnan nézünk – és ez nem szóhasználati, hanem kőkemény politikai kérdés, gondolom, értitek.

Dmitrij Peszkov szóvivő mindenesetre magyarázkodni kényszerült, azzal próbálkozott, hogy az orosz nyelvben isten tudja mióta így nevezik azt a vidéket, és mekkora hülyeség a nyelvi rutinokkal kötözködni. Ez poénnak is gyenge: a Donbassz minimum az iparosodás óta Donbassz, Kijevből nézve éppúgy, mint Moszkvából.

A nap másik putyiniádájára is érdemes pár mondatot elvesztegetni: az elnök az összorosz ifjúsági fórumon a német fasiszta megszállókhoz – az még második világháborús szovjet terminológia – hasonlította az ukrán hadsereget, mondván, ahogyan akkor a blokád alá zárt Leningrádot lőtték a nácik, úgy lövik most Donyecket és Luganszkot az ukránok, nem törődve azzal, hogy lövedékeik kit hogyan találnak.

Nagyon úgy tűnik: a minszki Putyin–Porosenko randevú egy lépéssel sem hozta közelebb a kelet-ukrajnai háború mielőbbi befejezésének napját, sőt ennek pont az ellenkezője történt. Ez nemcsak a szavakban érhető tetten – el ne felejtsem: a fent boncolgatott nyilatkozatban Putyin meleg hangon méltatja a népfelkelőket, akik megóvták a Donbassz népét a halálos veszedelmet hozó ukrán hadaktól –, hanem a csapatmozgásokban is.

Orosz részről Szergej Lavrov külügyminiszter és minden más megszólaló is vehemensen tagad – de az orosz politika hajszálpontosan ezt tette a Krím esetében is, és most hadd ne menjünk vissza Grúziáig, a csecsen háborúig vagy még tovább. Sumákoltak, maszatoltak, aztán egyszer csak kitűzték a zászlót és lecserélték a hrivnyát rubelre.

Mindenki mindenütt azt írta az elmúlt hónapokban – talán még én is –, hogy a Donbassz nem Krím, azt nem lehet ugyanúgy elfoglalni, mások a tétek és a körülmények. Most viszont kezdem azt gondolni, hogy ugyanúgy éppen nem, de még furcsábban igen. Azt is hajlamos vagyok sejteni, hogy az eltelt időszakot az orosz katonai és politikai stratégák részletes tervek kidolgozásával töltötték. Lehet, hogy eleinte azt hitték, a szerencsétlen ukrán hadsereg és a tehetségtelen ukrán politika ellen elég lesz megfontoltan támogatni a szeparatista lázadókat. Aztán amikor kiderült, hogy mégsem – a maláj gép lelövése után komoly sikereket értek el az egyre szervezettebb, elszántabb és hazafiasabb ukrán katonák és önkéntesek –, akkor életbe léptették a B tervet. Erre az ukránoknak önmagukban, nemzetközi katonai segítség nélkül nem lehet eredményes válaszuk. Az képtelenség.

Ez már tényleg csak kombináció, onnan van, hogy folyamatosan nézegetem a térképet, de: a Mariupol környéki események arra utalhatnak, hogy Putyin már nem elégszik meg azzal a két megyével, kell a szárazföldi folyosó a Krímhez, és egyáltalán nem biztos, hogy ez a vége. Nem véletlen, hogy Igor Kolomojszkij, az excentrikus dnyepropetrovszki oligarcha, aki több önkéntes zászlóaljat szervezett és pénzel, az utóbbi napokban Zaporozsjéra figyel.

Szerintem két dolgot fontos figyelembe venni. Az egyik, hogy Putyinnak nincs mitől félnie. A másik, hogy Putyinnak nincs hova hátrálnia.

Putyinnak azért nincs mitől félnie, mert az elmúlt évtizedek nemzetközi gyakorlata azt mutatja, az Egyesült Államok vagy a NATO olyan konfliktusokat sem tud megnyugtatóan lezárni, ahol nem hozzá – mármint Oroszországhoz – mérhető erejű ellenfelekkel kellene megbirkóznia. Az orosz elnök úgy gondolkodik, mintha kocsmai verekedésben venne részt: ott az veszít, aki elmereng, mi van, ha meghal a másik, amikor fejbe csapom a piszkavassal, és közben az a másik azonnal odavág a széklábbal. Az elmúlt fél év válsága során egyetlen nyugati vagy amerikai reakció sem volt, ami Putyint megijeszthette volna. Mások a szempontjai: nem azon töri a fejét, hogy mi lesz a gazdasági növekedéssel vagy a külkereskedelmi egyensúllyal az idén meg jövőre, hanem azon, hogy mit fognak róla írni a történelemkönyvek. Az a bekezdés már megvan, hogy ő szerezte vissza a Krímet. Most az jön soron, hogy ő menti meg Novorosszija orosz ajkú lakosságát. Hogy mi jön soron azután? Klassz lenne tudni.

Putyinnak azért nincs hova hátrálnia, mert ha a háborús pszichózis beindul, nem lehet megállítani. Az elnök, mióta ez megy, egyre népszerűbb – a csecsen sztori putyini felvonása és a grúz balhé idején is ez volt –, az ukránok iránti gyűlölet pedig egyre erősebb Oroszországban. Ha innen visszalépne, rengeteget veszítene, és ezt ő talán még konkrét világháborús fenyegetés esetén sem vállalná fel. Kész farkaszemet nézni bárkivel, bármikor, és tapasztalatai alapján joggal lehet tisztában azzal, hogy ellenfele néz másfelé előbb.

Hogy mi következik mindebből, és mikor lesz mégis béke?

Akkor, amikor Oroszország, Németország és az Egyesült Államok között megszületik a megegyezés Ukrajna új határairól. Azt sem zárom ki, hogy kijárnak még valami kompenzációt is Kijevnek, mondjuk néhány évnyi ingyen gáz formájában. Már csak azért is, hogy legyen miből újjáépíteni mindazt, amit az elkúrt forradalom, a háború és következményeik a földdel tettek egyenlővé. Nem lesz könnyű. Ukrajnával már így is az van, hogy nem a föderalizáció, hanem a feudalizáció útjára lépett – itt most csak a már említett Kolomojszkijt hoznám fel példának, aki a Grad-tűz árnyékában olyan vehemensen építi kiskirályságát, hogy csak úgy füstöl.

A gondolatmenet fősodrához visszatérve: hogy aztán az oroszok bicskája beletörik-e új területeik szanálásába, az nagy kérdés – és már a történelem következő fejezetére tartozik.

Azt mondjátok, túl messzire mentem, és ez az egész csak ostoba fantazmagória? Simán lehetséges. Na és azt, ami most van, el tudtátok volna képzelni kilenc hónappal ezelőtt?

Fotó: AP, térkép: bbc.com, screenshot: kremlin.ru