Egyik pillanatról a másikra elmesélem nektek, hogy valamikor borfesztiváltól borfesztiválig tartott a naptáramban egy év, a napokat és a heteket pedig -kóstolások tagolták. Én sokat változtam időközben, a fesztivál viszont nem, és attól tartok, hogy ez nem jó.
Egyik pillanatról a másikra elmesélem nektek, hogy valamikor borfesztiváltól borfesztiválig tartott a naptáramban egy év, a napokat és a heteket pedig -kóstolások tagolták. Én sokat változtam időközben, a fesztivál viszont nem, és attól tartok, hogy ez nem jó.
Sziget-ügyben szokás amiatt nyavalyogni a szubkultúránkban, hogy régen minden jobb volt, amikor még nem indult el rossz irányba a fesztivál, és sokat kéne tenni azért, hogy jó irányba forduljon megint. (Gerendaiék közben teszik a dolgukat.) A borfesztivál miatt ezzel szemben nem szokás nyavalyogni, már csak azért sem, mert korántsem izgatja ez a rendezvény annyira a mi szubkultúránkat. Pontosabban, ez egy egészen más szubkultúra.
Viszont én magam ennek is eléggé része voltam korábban – sokat blogoltam borról, sőt könyvet is írtam a témában –, mindazonáltal néhány évvel ezelőtt elkezdtem kikopni belőle. Ám az, hogy a blogolás abbamarad, nem jelent olyasmit, hogy az embert megszűnnek ismerni azok, akik addig ismerték, sőt olyan is előfordul, hogy találkozván arra biztatják, kezdje csak újra, és ez természetesen jólesik. Ahogy maga a bor is, többnyire.
A bor ugyanis az egyik legklasszabb dolog, amit az emberiség feltalált. Nem elég, hogy igazság és boldogság van benne, ráadásul még rettenetesen színes, változatos és finom is, ha egyszer elsüllyedsz a rejtelmei közt, soha az életben nem fogsz kikecmeregni onnét. Vagy így, vagy úgy, benne maradsz örökre, hiába hagyod abba az írást, sőt az olvasást is.
Ez akkor is igaz, ha ilyen jegyzetelős-okoskodós kóstolások már rég nincsenek, tehát nem is tagolnak semmit, és rendezvényekre sem nagyon járok. (Noha vannak köztük olyanok, amik érdekelnének – mint pl. a furmintfebruár vagy az olaszrizling-október nagykóstolói –, de valahogy mindig közbejön valami.) Úgy nézett ki, az idei borfesztivált is kihagyom különböző okokból – Szilyt iparkodtam rábeszélni egy kis riportra –, ám a tegnap estém váratlanul felszabadult, és hat óra tájt hirtelen felindulásból felcaplattam a Várba.
Ahol a következőket tapasztaltam:
- lóg az eső lába, 100 százalékos a páratartalom, alig lézengenek a standok környékén
- kifejezetten vagány poharat adnak
- nincs bódéja a Bortársaságnak, ami korábban mindig biztos pont volt az életemben
- mintha eleve sokkal kevesebb lenne a kiállító, mint amikor legutóbb fesztiváloztam
- kevesebb a borász is, a sztárok közül sokan hoszteszekkel-munkatásakkal oldják meg a bulit (tudom, hogy más dolguk is van, mint hogy engem szórakoztassanak, de néhány éve ez még az a hely volt, egyetlenként, ahová eljöttek)
- értelmes ennivalót nem találok, továbbra sem emelték meg rendesen a gasztronívót
- a gombás kenyérlángos gyakorlatilag ehetetlen
- ugyanazok a zenék szólnak ugyanazokról a színpadokról, mint tíz vagy húsz évvel ezelőtt (ez csak benyomás, konkrétan nyilván nem stimmel)
Egy szó, mint száz, az egésznek volt valami szomorkásan falunapos-vásári hangulata, és azt én nem szeretem. Fél óra után már ott tartottam, hogy lelépek a nyavalyába. Aztán maradtam, ott tartott a szakmai kíváncsiság és a kötelességtudat. Ráadásul amikor elkezdett alkonyodni-sötétedni, fel lehetett nézni a kivilágított falakra, amik szépek.
Amire ki akarok lyukadni, az kb. annyi, hogy szerintem nem lehet mindent ugyanúgy csinálni évtizedeken keresztül. Oké, hogy amikor 1996-97 környékén N. és V. professzorokkal elballagtunk – akkor még – a Vörösmarty térre, az újdonság varázsa és az épp szárba szökkenő kultúra frissessége együttes erejével lenyűgözött bennünket – az alkoholfokok rátettek még egy lapáttal –, de ma már több kell, mint egy falunap a fővárosban. Nem tudom, pontosan mit és hogyan kellene-lehetne változtatni, de hogy kellene, az kézenfekvő. Mégiscsak 2014-et írunk, a 20. század nagyon régen véget ért. (És közben Gerendaiék is teszik a dolgukat, nagyon helyesen.)
De ki tudja: az is lehet, hogy ez az egész nem a fesztivál baja, hanem az enyém, és évről évre egyre többen érzik jól magukat a buliban, és csak az eső tett be a csütörtöki napnak.
Na mindegy, a világért sem akarok lebeszélni senkit arról, hogy borozzon egy jót, úgyhogy mondok is néhány apróságot. Először is, ha már annyi pincészet kint van, ne ragadjatok le egynél-kettőnél – az egyik standnál pl. kétszer két deci kadarkát kért egy ifjú pár, nagyobb butaság nincs –, varietas delectat, ahogy mondani szokás. Sok helyen decit mérnek, a jobbak felet is adnak, de majd' mindenkivel meg lehet beszélni, hogy kóstolásnyi adagokból számolják ki a fizetendő mennyiséget. Az, hogy fehérborokkal kell kezdeni, utánuk jön a rozé, a vörös, és legvégül az édes, alapjában véve nem hülyeség, de egy fesztiválon az ilyet felesleges betartani, nem is lehet. A poharat különben is egyrészt ki lehet öblíteni, van csap, másrészt cserélik frissen mosottra-szárítottra.
Konkrét borokat is tudok ajánlani, amiket csekkoltam este. Az olcsóbbak közül tuti jó a Varga Pincészet Aranymetszés olaszrizlingje, a szekszárdi Tüske Pince sillere, a Tiffán Pince villányi portugiesere, eggyel feljebb Németh Gábor mátraaljai chardonnay-ja – igen, az, amit a Belga megénekelt, csak új évjárat –, a tokaji Gizella Pince Medve furmintja, a szintén tokaji Balassa Pince Villője, a mádi Szenttamás Percze furmintja, az egri Bukolyiék viognier-ja (ez utóbbi a Kézműves Borok Házánál található – itt több minden miatt is érdemes leragadni egy időre). Ha meg drágára is vágynátok, ne hagyjátok ki a szekszárdi Taklerék Görögszó és a fertőrákosi Ráspi Gneisz kékfrankosát.
Legvégül aztán igyatok aszút, legalább most. Azt év közben úgysem issza senki, sajnos, csak sátoros ünnepekkor, ha egyáltalán. Pedig mekkora isteniség az!