Megihletett Szanyi kapitány és a góly motorosok sujkol ige helyesírásának problematikája, annál inkább, hogy egyébként is akartam már írni a magyar nyelvű internetről néhány mondatot.
Megihletett Szanyi kapitány és a góly motorosok sujkol ige helyesírásának problematikája, annál inkább, hogy egyébként is akartam már írni a magyar nyelvű internetről néhány mondatot.
Mióta van internet, és különböző tartalmakat helyeznek el rajta ezzel foglalkozó emberek, és mióta ezekhez a tartalmakhoz hozzá lehet szólni, azóta téma ezeknek a minősége. Mind tartalmi – ígérem, hogy a tartalom szót ebben a posztban utoljára írtam most le –, mind formai kritériumok alapján. Komolyan mondom, nem tudom, hogy a magyar interneten miért annyira kiemelten fontos a helyesírás. El bírom képzelni azt is, hogy szakcikkek garmadája szól erről a kérdésről, de azokat én nem olvastam, laikus vagyok ebből a szempontból. Mondjuk olyan laikus, aki már huszonöt éve ebben – a magyar nyelvű írásban – él, innen veszem a bátorságot, hogy hozzászóljak.
Tippem egy van, vagy legfeljebb kettő. 1. A magyar helyesírás bonyolult, és másfél tucat nyelvészen kívül senki sincs, aki ne ejtene hibákat rendszeresen. 2. Kekeckedni jó, és ahhoz szinte semmi erőfeszítésre sincs szükség, hogy valaki nekirontson egy ly-j típusú balfékségnek. Hogy aztán ez időről időre önpofonkúrásba torkollik, mint a szocialista európai parlamenti képviselő esetében, az más kérdés. Tényleg: időnként még az olyan fórumokon is, mint pl. a jégkorongblogéi – ahol sokkal inkább az számítana, hogy les volt-e, vagy sem, és nem az, hogy kis- vagy nagybetűvel írjuk a magyart –, rendszeresen felüti a fejét egymás piszkálása helyesírási kérdésekben.
Hadd jegyezzem meg elöljáróban, hogy súlyos fogalomzavarok vannak itt. Akit nyelvtannácinak mondanak a szubkultúrában, az maximum helyesírásnáci, és még az sem mindig, a leggyakrabban elütésnáci csupán. Nem kérdés, hogy az internetes szövegekben – főként amelyeket újságírók vagy ún. bloggerek állítanak elő – felmerülő hibák túlnyomó részének semmi köze a helyesíráshoz. Ezek zöme elütésekből, leegyszerűsítve trehányságból fakad. Trehányságot emlegetni is igazságtalan valamennyire, megpróbálom megmagyarázni, miért.
Magyarországi munkavállalói pályafutásomat korrektorként kezdtem 1991-ben. Áttelepülésem előtt sem voltam főállású újságíró – bár írtam is, viszonylag rendszeresen –, Budapestre érkezvén meg pláne úgy éreztem, bizonytalan vagyok, félénk és felkészületlen, hogy belevessem magam a magyar sajtó sűrűjébe. Ráadásul pénzt is kellett keresnem azonnal, nem mehettem el ingyen gyakornoknak, rendszeres fizetés nélkül pillanatokon belül szedhettük volna a sátorfánkat. Mivel úgy tudtam magamról, hogy a helyesírásom remek, korrektori állás után kezdtem kutatni barátaim segítségével. Fel is vettek a Kurírhoz – ma is roppant hálás vagyok érte minden érintettnek –, ahol hamar kiderült, hogy amiről azt hittem, hogy tudom, annak csak a töredékét tudom. Szerencsére gyorsan tanulok – akkoriban még így volt –, így idővel tűrhető hiba- és elütésjavító szakmunkás lett belőlem.
Igen, már akkor, a nyomtatott sajtóban is tízből kilenc esetben elütést kellett korrigálni, és csak egy esetben hibát. Közben mellesleg rá lehetett jönni még arra is, hogy az újságírók egy része majom, aki képes lenne totális baromságokhoz ragaszkodni, ha a korrektor nem lenne erősebb nála, és nem lenne az övé az utolsó szó. (A korrektor meg doktriner lesz, ha nem vigyáz, de ez, khm, nem tartozik a tárgyhoz.) Na de mire is akarok kilyukadni? Arra, hogy a nyomtatott sajtóban megjelenő szöveget:
- megírta az újságíró
- elolvasta a rovatszerkesztő
- megolvasta a korrektor gépben
- elolvasta a lapszerkesztő (ő nem mindet, csak a fontosabbját)
- betördelte a tördelő
- megolvasta a korrektor (még egyszer) a tördelt verziót papíron
És még így sem, ezek után sem volt lapszám, amelyben ne maradtak volna hibák.
Hányan látnak ehhez képest egy szöveget, mielőtt megjelenne – tegyük fel – a Cinken? Gondolom, nem okozok meglepetést vele: egyen vagy ketten. A szerző biztosan, és ha nem én vagyok a szerző, és épp van rá időm – szerkesztőként szeretem, ha van –, akkor átolvasom a többiek dolgait is, a nagyobbakat élesítés előtt, a kisebbeket azután. Nem lenne kötelező korrektorkodnom, de az az öt év – 1991 és 1996 között – megmaradt bennem annyira, lett tőle olyan szemem, hogy zavarjon, ami zavaró. Ezzel együtt hiába van bármilyen szemem – ha még valóban van –: nekem magamnak sincs egy hosszabb posztom sem, amelyhez sokadszor visszatérve is ne vennék észre még valamit, ami nem úgy van, ahogy lennie kéne.
Ennek is van oka. A nyomtatott sajtó világában az újságírók többsége nagyságrendekkel kevesebb szöveget állított elő, mint amennyi manapság kikeveredik a kezünk alól. Napi egy-két cikkre futotta általában, az alaposabbak alaposabban megrágták, és utána bejött a képbe a fent részletezett kontrollmechanizmus. Ma ehhez képest posztolunk fejenként ötöt-tízet, hajt a tatár vérünk, többet és többet akarunk mondani, dől a sok ezer vagy tízezer betű bele az internetbe. Magának a műfajnak hatalmas a sodrása, nincs ez elől menekvés.
Ráadásul egyformák sem vagyunk, van, aki egyszer-kétszer elolvassa maga után, amit termelt, és azután nyomja meg a kiposztol gombot, és van, akinek nehezére esik ez. Az Index egyik rovatában, amit szerkesztettem, volt szerző, aki azt állította, speciális betegsége van, ami nem engedi, hogy olvassa magát, depressziós tünetek jelentkeznek nála tőle. (Hehe.)
Ha már az Indexnél tartunk. Az volt ott az egyik mániám, hogy az egyébként nagyszerű don B. olvasószerkesztő mellé – aki egymagában értelemszerűen nem vághatta rendbe azt a rengeteg szöveget, ami megjelent ott folyamatosan, és különben is fontosabbnak tartotta az edukációt – kéne egy-két korrektor, hogy ne legyenek annyira borzalmasak a cikkeink. (A Kurír fénykorában tizenketten adjusztáltunk sokkal kevesebb cikket naponta, persze nem egyszerre, hanem négyfős váltásokban.) Uj Péternek emlékeim szerint két érve volt ezzel szemben: az egyik, hogy ha az újságírók tudnák, hogy úgyis kijavítják a faszságaikat, még trehányabbak lennének, a másik, hogy ez nem a print és nem irodalom, hanem az internet, tehát nem az örökkévalóságnak írunk, hanem a pillanatnak (az utóbbit kicsit leegyszerűsítettem). Pörgés van, a szöveg kimegy, és még el sem olvasták, jön a következő szöveg, aztán a következő és a következő, életünk csak rohanás. (És arról még nem is beszéltünk, hogy a korrektor drága, nincs rá pénz. Már a nagy szerkesztőség típusú újságkészítés is finanszírozhatatlanul drága – de ez messzire visz, ne most menjünk bele.)
Hát, ebben az életünk csak rohanásban is van valami – egyre inkább –, menet közben alaposan megértettem, hogy mit kell ez alatt érteni.
Mindez természetesen nem jelent semmi olyasmit, hogy ideológiai alapon dobjuk be a gyeplőt a lovak közé, és halmozzunk hülyeségre hügelyéset. Eszem ágában sincs ilyesmit sulykolni, ezt a történelmi múltam miatt sem tehetném meg. Mélységesen megértem azokat, akiket zavarnak a hibák és az elütések – de immár azokat is, akiket nem annyira. (Sőt a helyesírás- és elütésnácikat is megértem, ők is szórakoztató színfolt – mint minden náci, az igazi nácikat leszámítva –, pláne, amikor jukra futnak.)
Célunk, mint hósipkás csúcs: minél kevesebb trehányságot az internetre! De annyit mégis muszáj volt elmondanom, hogy ezekből akkor is több lesz, mint a nyomtatott sajtó, a könyvkiadás vagy a kódexmásolás fénykorában, ha megfeszülünk. Remélem, mindez nem magyarázkodásnak tűnt, hanem helyzetleírásnak – én annak szántam. És azért igyekezni fogunk szakadatlanul, jó?
[Ezen a szövegen ötször mentem végig szerzőileg-szerkesztőileg – van-e benne hiba, és ha igen, mennyi? A nyilvánvalóan szándékosak nem számítanak!]