Kommentelőink tovább tematizálnak: Gasparus nem tűrhette tétlenül a Grani-hal utáni Szily-ódák csengésbongását, és egyszer csak megjelent a Cink termeiben néhány palack lembergi kézműves sörrel. Azonnal leteszteltük őket, és az a helyzet, hogy nem vallottak szégyent.
Kommentelőink tovább tematizálnak: Gasparus nem tűrhette tétlenül a Grani-hal utáni Szily-ódák csengésbongását, és egyszer csak megjelent a Cink termeiben néhány palack lembergi kézműves sörrel. Azonnal leteszteltük őket, és az a helyzet, hogy nem vallottak szégyent.
Elöljáróban muszáj elmesélnem gyorsan, hogy immár több mint húsz éve egyszerűen képtelen vagyok nem örülni annak, hogy a posztszovjet sörök jók. Azazhogy már azzal elégedett vagyok, ha egyszerűen csak ihatóak, mondjuk Dreher-szinten. Ez az érzés épp ugyanaz, mint pl. az a másik érzés, amikor a csodás választékkal hivalkodó odaáti hipermarketek polcai közt bóklászok. Nem tudom, lehet-e érteni ezt egyáltalán: üres boltok és savanyú, ihatatlan – azért megittuk – sörök közt nőttem fel, vagyis ami azóta lett, az számomra csoda, és kész.
A lembergi sör egyébként mindig jobb – oké, kevésbé gyalázatos – volt annak idején, mint a vállalhatatlan munkácsi, de az akkori és a mostani között akkor sem tudnám elzongorázni a különbséget, ha én lennék a Kocsis Zoltán.
A Robert Doms márka az alapkategóriás cuccoknál többet szeretne mutatni. A rendelkezésre álló szakirodalom alapján nem teljesen tiszta, hogy egyfajta kézműves kísérletről van-e szó, vagy csupán a nagy lembergi sörgyár kisszériás prémiumtermékeiről, de annyit látok: létrehozták a Robert Doms Komlóháza nevű intézményt, ahol enni és helyben főzött dolgokat kóstolni-inni egyaránt lehetséges. Mármint Lembergben.
Robert Doms egyébként egy porosz származású pasas volt, aki a 19. században ügyesen felvirágoztatta a sörfőzést a Monarchia egyik legizgalmasabb városában. Ez nekem külön tetszik, hogy a nyugatukránoknak bejön a monarchiás hagyomány, és ügyesen iparkodnak építeni erre. Van is mire, nyilván.
Na de a lényeg, hogy kétféle Robert Doms-sört volt szerencsénk megkóstolni: a вiденський azt jelenti, hogy bécsi, a богемський azt, hogy bohémiai. A vonatkozó honlap tanúsága szerint utóbbi finom komlók közreműködésével készült világos, előbbi pedig bécsi származású maláták bevetésével összehozott félbarna.
Azt természetesen nem állíthatom, hogy minden idők legjobb söreihez volt szerencsénk, maradjunk annyiban, hogy a nagyszabású különlegességek világán innen, de összességében az átlag fölött teljesítettek. Kb. úgy valahogy, mint Porosenko Elnök Úr csokoládéja.
Eszpee a világosról: Illatában megjelent egy kis vegyszeres mellékíz, ami az első kortynál is megmaradt sajnos. Nekem nagyon hiányzott a mostanában divatos erős komlóíz, de ez teljesen egyéni preferencia. Ezeket leszámítva korrekt lagernek tűnt.
Petrány Jalopnik Máté: Az édesebb oldalon, bőséges malátaágyon táncol, de őszi sörnek tökéletes, habár némi komlót még elbírna. Mind a kettő.
Keki (szintén csak a világosról): Kellemesen keserűségmentes, azt hiszem, az ilyet hívják ivósörnek. Nyáron nagy melegben biztos még jobban kiadja.
Inkei Bence (és ő is csak a világosról): Nem értek az ízekhez, fogalmam sincs, mihez hasonlítható a világos lembergi sör, de nekem nagyon bejött, teljesen korrekt lager, nem túl keserű, és én mellékízt sem éreztem benne.
Szily: Csoda! Kész csoda volt, hogy a világos verzióból, hiába kézműves, kihagyták a sörbuzik fétisét, az epekivonatot. Sőt titokzatos szláv okokból nem volt sem erjedtkuka-, sem pedig korianderszár-íze. Így maradt egy szinte tökéletesen semleges ízű folyadék, de a szó jó értelmében. Édes, piros, karamellás: a sötétebbik ukrán sör azonnal meghódított. Ez sem keserű, ellenben, mint említettem, édes, benne valami finom fanyarsággal. Összességében nem tűnt túl cizelláltnak, de a rokonszenves karamellíz miatt ez lett a favoritom.
NAK: Az én megítélésem szerint mindkettő olyan típusú sör, amit legszívesebben ivósörnek szoktam titulálni. Egyik sincs túlkomlózva, nem a keserű ízek szétcsavart játéka dominál bennük, amit meg kell fejteni ahhoz, hogy értékelni lehessen a sörfőzők tudását. Ellenben jólesik hosszú, szomjoltó kortyokat lehúzni belőlük, ami szerintem bármilyen sör egyik fő alaptulajdonsága kellene, hogy legyen, amit csak jól megfontolt gasztrokoncepció talaján érdemes feladni. E két sör esetében az, hogy kézműves vagy nem kézműves, szerintem nem sok szempontból játszik, a jóféle sörgyári söröktől nem sokban különbözik egyik sem, ha lehet így mondani: prémium sör mindkettő. Hogy mennyire meglepetés ilyen minőséget kapni Ukrajnából, nem tudom, de a sörfőzés nemzetközi tudomány, ahol megterem az árpa és a komló, és ahol van jó víz, ott kell legyen jó sörfőzde is. Úgy látszik, ez Ukrajnára is igaz.
Hogy én mit gondolok, az fentebb kiderült, ugye. Kicsit részletesebben: a korrekt, nem erősen komlós lagerek nem annyira érdekelnek már egy ideje, a félbarnából viszont szívesen behúztam volna még pár palackkal. De nem volt több. Mindegy, ha Lembergben járok – szoktam, két-három évente –, aligha fogom kihagyni Robert Doms Komlóházát. Ti se kerüljétek el!
Egy dolgot sajnálok csak: hogy nem az orosz halat öblítettük le vele direktben. Tuti, hogy azonnal kitört volna a világbéke.