Biztos úgy hangzik, mintha 29 évesen már önmagamat túlélt vén fasz lennék, de a mai rádióbarát előadók jóléti lötyögését hallgatva szinte elképzelhetetlen, hogy egykor a csak előre menő fiatalok milyen őserőzenét csináltak, ha éppen nem zúgtak le egy háztetőről.
Minden kincsem föltenném, ha A Dalt nézve Jim Morrison rövid úton belevágná a televízió-készülékbe a whiskeysüveget egy "rohadt rabszolgák vagytok" kíséretében, de hát ő hajtépéssel kommunikált a kedveseivel is, nem dinamikátlan nyönnyögéssel.
Jim Morrison a felülmúlhatatlan ideáltípusa a dionüszoszi rocksztárnak, jeee, aki a farkát elővéve, a kormányt fasisztázva és rajongóit gyalázva nem a bartókrisztiáni értelemben vett forradalmat hirdette a színpadon, miközben a legjobb zenészek kísérték, amíg össze nem esett. Vagy le nem tartóztatták.
Persze ehhez nem kevés tehetség, LSD és whiskey kellett. És düh, hiszen ahogy Móricz Zsigmond írta: „Mi lesz ebből a fiatalságból, ha nem akarja az eget leszakasztani, amikor tollat vesz a kezébe?" Jim Morrison akarta.
A vállalhatatlanul puha The Soft Parade kivételével minden Doors-albumot ronggyá hallgattam, az ikercsúcsokat nyilván az 1967-es The Doors és a Strange Days jelentik. Le is fújtam róluk a sivatagi homokot, mert bár egy időben Oliver Stone Doors-filmje volt az identitásom elsődleges terepe, azért ma már kevesebbet hallgatom ezeket a klasszikusokat is. Persze nyilván többet, mint bármelyik magyar kortárs együttest.
Csak míg Morrisonnak az volt a legsokkolóbb gyerekkori élménye, hogy látott egy autósztrádán elcsapott indiáncsaládot, nekem az, hogy a balatonfenyvesi SZOT-üdülőben a szemem láttára ütöttek agyon ásóval egy vakondot.
Mindezt miért írtam? Mert 71 éves lenne ma a Gyíkkirály (noha szintén elképzelhetetlen köszvényes komodóiként), ha nem fulladt volna bele 27 évesen egy fürdőkádba.
Jim Morrison előszeretettel emlegette, hogy minden sámánt hét évre választanak, és lám, ő is hét évig nyomta egyre szakállasabban, de mindig bőrnadrágban a The Doorsban. Úgyhogy itt van a személyes hetes válogatásom, hallgassátok, ha nem is fedi le annyira átfogóan a zenekar életművét, mint Jim Morrison fogyasztási szokásai az ismert drogspektrumot.
A legerősebb:
A legbrechtesebb:
A legsötétebb (és egyben a legblake-esebb):
A legszerelmesebb:
A legtábortüzesebb:
A legrészegebb:
A legendesebb:
A The End minden meghallgatása egy kis halál. Úgyhogy tessék élvezni, hiszen nemhogy az indiánok, már az etruszkok és az ógörögök óta tudjuk, hogy a meghalás egy erotikus aktus.