Esetleg önéletrajzi elemekben bővelkedve? Na jó, elkezdek szerényebben viselkedni: igazából amatőr bajnokság volt ez, és úgy hívták, hogy Winter Plasztik. A sportág: asztali jégkorong.
Esetleg önéletrajzi elemekben bővelkedve? Na jó, elkezdek szerényebben viselkedni: igazából amatőr bajnokság volt ez, és úgy hívták, hogy Winter Plasztik. A sportág: asztali jégkorong.
Az I. Winter Plasztikot a Jégkorongblog és a Bodicsek Klub szervezte, és bárki jelentkezhetett rá, aki vagy előbbit, vagy utóbbi fb-oldalát több-kevesebb rendszerességgel követi, és nem profi játékos. Tulajdonképpen én is írhattam volna róla előzetest, hogy miért nem tettem, nem is tudom. Biztos féltem, hogy túl erős lesz a konkurencia! Így bár tizenheten előregisztráltak, végül csak tízfős – ám annál változatosabb! – mezőny jött össze vasárnap délelőtt.
Az asztali jégkorong – amelyet némelyek hokicsocsónak neveznek, helytelenül – egy igazán szórakoztató sportág, amit elég színvonalasan művelnek Magyarországon is. A legjobbak persze itt is, mint az igazi jégkorongban, az oroszok, az északiak és a csehek – plusz a lettek –, de úgy emlékszem, régebben százban is volt játékosunk a világranglistán. Ráadásul a 2009-es világbajnokságot Magyarországon rendezték. Azután egy kis hullámvölgy keletkezett, de a Bodicsek Klub és név szerint Bobák László épp mostanában állította felfelé ívelő pályára a dolgokat. Először is kibéreltek egy pincehelyiséget a Rózsa utcában, ahol gyakorlatilag bárkit szívesen látnak csütörtök esténként – ötszáz forint a hozzájárulás –, másrészt néhány hete megszervezték a profibajnokságot, most meg ezt a mókát az amatőröknek.
Erről az egészen kicsi, de annál barátságosabb szubkultúráról már régen akartam írni – akkor meg is úszhattam volna, hogy itt fényezgessem magamat –, csakhogy előbb nem jött össze, most meg adta magát az alkalom. Ahogy a jégen művelt jégkoronghoz, úgy ehhez is kötődésem van, talán még inkább is, mivelhogy előbbit nem művelem, csak szurkolom, ezt meg művelem is. Kiskorom óta. Nálunk persze nem ilyen vagány Stiga asztalok voltak, hanem kisebbek, szovjet gyártmányúak – olyasmik, mint az Underwood együttes eme szupermenő klipjében pl. 0:20-nál –, de azokon is nagy csatákat lehetett vívni. Komplett sokcsapatos világbajnokságokat nyomtunk le, nemcsak gyerekként, még később, az egyetemen is. Úgy működött, hogy hárman-négyen elosztottuk magunk közt az országokat, aztán jöhetett a körmérkőzéses alapszakasz, majd utána a playoff. Más dolgunk nem nagyon volt, ráértünk.
Aztán egy jó darabig nem történt semmi, az érdeklődésem elholt, a technikám berozsdásodott, mígnem néhány évvel ezelőtt valami cég küldött az Indexnek píárból egy asztalt, és egyszer csak öldöklő küzdelmek kezdődtek a konyhában. Eleinte idétlen voltam, de apránként szépen felszívtam magam, és az első – sajnos félbeszakadt – bajnokság alapszakasza után a másodikat megnyertem rájátszásostul. Kupám is van! Később az Origónál az első dolgom volt, hogy vegyek egy asztalt az irodámba, és rábírjam a lapigazgatót, hogy játsszunk rendszeresen. Csakis cigarettaszünet helyett, nyilván, hiszen évtizedek óta nem dohányzom!
A Cinkben egyelőre nincs Stiga, ezért is jött jól az info, hogy beindult ez a Bodicsek Klub, más kérdés, hogy eddig csak egyszer jártam ott, valamikor novemberben, de legalább senki sem hányhatja a szememre, hogy edzettebb állapotban érkeztem a versenyre, mint a többiek. Fogalmam sem volt, mire számítsak, aztán ahogy telt-múlt az idő, belejöttem, mint a pinty. Az alapszakaszban hétszer nyertem, kétszer kikaptam – a két ifjúsági korú versenyzőtől –, és a hatodik kör után megsérültem, felrepedt a hüvelykujjam a nagy akarástól, el kellett menni patikába. Hiába celluxoztunk ugyanis papír zsebkendőt a sebre, csúszott, mint a nyavalya, nem tudtam pörgetni, úgy éreztem magam, mint egy félkarú törpe.
Képzeljétek el, a negyeddöntőben Tóth-Szenesi Attila rovatvezető tornyosult elém akadályként – annak idején vele döntőztem már említett indexes diadalom alkalából –, és alapszakasz-hetediksége ellenére kőkeményen megszorongatott, hiába vittem el az első meccset, a másodikban visszavágott, és a döntő összecsapást is alig tudtam behúzni nyögvenyelős 2-1-gyel. Az elődöntőt már 2-0-val abszolváltam a Jégkorongblog-törzskommentelő Molnár Péter ellen, majd a döntőben viszonylag simán elintéztem Halász Zoltán jkb-főszerkesztőt is. Szerencsém volt: az engem az alapszalaszban elpáholó fiatalok egyikét Molnár, a másikat Halász ütötte ki a versenyből. Őt meg ismerem, mint a rossz pénzt: gyakran játszottunk régebben, és hiába vert meg egykor fél kézzel is, az indexes idők rutinjának hála idővel fölébe kerekedtem.
Na így esett, hogy kaptam oklevelet, kupát és egy igazi Nagy Gergő-mezt – amely gyorsan el is foglalta a helyét a kisebbik gyerek korongokat, mezeket és passokat tartalmazó hokiszentélyében –, és lelkes riport helyett öntömjénező tudósításba torkollt ez az írás. Az mindenesetre érdekes, hogy hiába nem futja szét az agyát az ember fizikailag – bár a görnyedezés is igénybe vesz –, a többórás pörgés miatt abszolút úgy működik a cucc agyilag és izzadságilag, mintha valami igen komolyat művelnél. Próbáljátok ki, ha nem hiszitek. Ami engem illet, igyekszem majd lejárni rendszeresen, már ha nem fogják unni a profik az amatőrködésemet. Már csak amiatt is muszáj lenne ezt így, hogy elkalapáljanak tisztességesen, és a helyemre kerüljek.
Azt szeretném még elmondani, hogy a fotókat és a videót Nagy Attila készítette, az igazán elszántak és átlag feletti mértékben érdeklődők megnézhetik az összefoglalót is, és ha van kedvük, keressék tehát meg a Bodicseket egész nyugodtan.
A nagymenők egyébként például így tolják – kontraszt is van a világon –, kész őrület:
Végül még egy csomó szuper fotó NAK-tól tegnapról:
[egyfajta disclaimer: zsebhokis poénok természetesen jöhetnek, de azt azért tudni kell, hogy ilyenekből több ezret hallottam már az évek során! :DDDD]