Már egy hete törtem a fejem, hogy is kéne megírni, hogy én még mindig mindent elhiszek Nick Cave-nek. Ez arról jutott eszembe, hogy megnéztem a 20 000 nap a Földön című filmet, és eléggé hatást gyakorolt rám. És akkor beesett Bodolai Bodi László vendégposztja.
Már egy hete törtem a fejem, hogy is kéne megírni, hogy én még mindig mindent elhiszek Nick Cave-nek. Ez arról jutott eszembe, hogy megnéztem a 20 000 nap a Földön című filmet, és eléggé hatást gyakorolt rám. És akkor beesett Bodolai Bodi László vendégposztja.
Úgyhogy továbbra is hanyagolni fogom a Nick Cave és én témában belőlem kikívánkozó önéletrajzi elemeket – egyszer mindennek eljön az ideje –, ehelyett az alábbi jó kis szöveget ajánlom szíves figyelmetekbe! Ebben aztán vannak önéletrajzi elemek!
––––––––––
Nehéz egy olyan filmről írni, amit a főszereplő rendel meg és készíttett magáról, még ha Nick Cave-ről van is szó. A 20 000 nap a Földön meghatározhatatlan műfajú film, ez már az előzetesből is kitűnt, az előre megrendezett jelenetekkel teleszőtt öndokumentarista történet számos apró utalását igazából csak azok értik meg, akik az énekes eddigi pályájának majdnem minden részletével tisztában vannak.
Jómagam 1990-ben találkoztam először Nick Cave-vel, Wim Wenders kultikus filmje, a Berlin fölött az ég fontos jelenetében: egy nyugat-berlini underground klub színpadán adta elő a The Carnyt és a From Her To Eternityt Blixa Bargeld társaságában, nyilvánvalóan betépve, olyan vonaglással és beleéléssel, amilyet sem előtte, sem azóta énekestől nem nagyon láttam. A film egyik korábbi jelenetében Bargeld csikorgó zenekara, a Einstürzende Neubauten is benne volt, hiába, Wenders nagy tisztelője volt a berlini undergroundmak, amikor még tudott filmet csinálni.
A következő találkozás ütősebb volt. 1991-ben Moszkvában bolyongtunk szállást keresve, a Kijevi pályaudvar csomagmegőrzőjében, majd a Puskin parkban, a bokrok között töltött éjszaka után. Egy magát festőnek kiadó srác, Szása szánt meg bennünket, és elvitt egy barátja műtermébe, amely történetesen egy lebontásra ítélt foglalt ház volt, egyfajta törvényen kívüli alternatív művészeti központ, ahol valami miatt még a közművek és a telefon is működött, bár a fürdőből ki kellett hajtani a patkányokat.
Pár napra Moszkvában ragadtunk, afganisztáni vízumot próbáltunk intézni, és egyik este bekopogtatott hozzánk egy értelmezhetetlen figura, hogy meghívna bennünket vendégségbe a birodalmába. Fehér vitorlavászon pantallót, fekete bakancsot és pólót viselt, fekete, hosszú hajjal. Történetesen őt is Szásának hívták. A 18 éves srác Odesszából menekült a katonaság elől, és Moszkvában bujkált a foglalt ház pincéjében.
A legelvetemültebb gót film díszlettervezői sem tudnának olyan hangulatot kitalálni, ami a pincében fogadott bennünket. A pincerendszer fala fekete fotópapírral volt bevonva, és törött, cirill betűs neonfeliratok vibráltak rajta. A konyhának nevezett helyiségben kormos volt minden, amikor hozzányúltam valami maghoz, rám szólt Szása, ne piszkáljam, mert az valami boszorkánymesteré, és magamra hozom a rontást. Későn szólt, mert a boszorkánymester földimogyoróját korábban elcsentem és halkan elropogtattam, meg is lett az eredménye.
Egy kétkazettás magnóból felismerhetetlen ipari zene recsegett, amikor rákérdeztem, hogy mi az, Szása lenézően világosított fel: Einstürzende Neubauten, Nick Cave, Birthday Party. Közben megjött a drogdílere, aki kikészített kóbormacska- és patkánybőrt kapott a cuccért cserébe. Az üzleti modellt nem nagyon értettük, de Szása elmondta, hogy a prémek sátánista szeánszok kellékei, és a konyha falán a korom is ilyen szeánszok nyomait idézi.
Aztán hangosabbra vette Nick Cave-et, és beljebb invitált, hogy megmutassa, mit talált ki, ha elfogy a fű. Elővett egy klasszikus gömbakváriumot, olyat, amikben általában magányos aranyhalakat szoktak szopatni, csak ez patkánybőrökkel volt bevonva. Ezt szoktam a fejemre húzni, mutatta buszkén, Nicket hallgatok, mormolok, előbb-utóbb oxigénhiány lép fel, és transzba esek. Nem félsz, hogy elájulsz és megfulladsz, kérdeztem. Hát ez benne a zseniális, felelte Szása, ha elájulok, akkor elesek, összetörik az akvárium, és megszűnik az oxigénhiány.
Az eszközt külső ellenőrzés mellett én is leteszteltem, pár percen belül tényleg kóvályogtam, és gyorsan lekaptam a fejemről, mielőtt elestem volna, és elvágja a nyaki ütőerem. Három hét múlva akkor jutott eszembe Szása, amikor egy mudzsahed erőd bástyáján betépett afgán kortársa arra akart rávenni, hogy lőjek rakétát Kabulra.
Persze innen kezdve menthetetlenül Nick Cave-rajongó lettem, egyszer később államvizsgára készülve egy hétig nem aludtam, csak napi két órát, óránként 10 perc tanulási szünetet tartva zöld teát ittam és a Wanted Manre pogóztam vagy a Tupelóra vonaglottam elborulva.
Az első Nick Cave-cédéket a délszláv háború utáni évben vásárolgattam, mert egy barátom a szarajevói követségre került diplomataként, és gyakran meglátogattuk. A boszniai szerb és bosnyák köztársaság határán volt egy Arizona nevű képződmény, ami leginkább a vadnyugati városokra emlékeztetett. Állítólag mindent árultak ott: nőt, fegyvert, drogot és hamisított cédét. Egy darab másfél német márkába került, ez töredéke volt a hivatalos árnak – és még mindig tökéletesen szólnak. Egyszer egy nagybevásárlást követően Arizona határában utánalőttek a kocsinknak, de nincs jó üzlet kockázat nélkül. Mindenesetre a szerb hamisítóknak hála sikerült a teljes diszkográfiát beszereznem, innentől több tízezer kilométert vezetgettem le az évek alatt Nick Cave-et hallgatva.
Volt egy nem mindennapi, személyes találkozásom is az énekessel az egyik koncertjén. A PECSA mellett túráztunk el a hátsó bejárathoz a füves részen a hosszú beengedés miatt, amikor az üres placcon elment mellettünk egy lefüggönyzött bécsi rendszámú Mercedes. Nézzétek, megjött Nick Cave, mondtam a többieknek poénkodva, persze lehülyéztek. Majd az autó megállt 10 méterre, és kiszállt belőle Nick egyedül. Csodálkozva ránk bámult, persze egyikünk sem jutott szóhoz, pár másodpercig tartott, majd biccentett és eltűnt a bejáraton.
A filmre visszatérve – vagy rátérve –: köztudott, hogy Nick a berlini időszakában keményen drogozott, majd később ki tudott szállni, és tisztes családapaként tengeti életét. A vele készült interjúk előtt rendszerint kikötötte, hogy a drogról és a családjáról nem lehet kérdezni. Kb. egy éve jelent meg egy interjú, ahol bevallotta, hogy igen, néha használt drogokat. Mondjuk ehhez a korai koncertfelvételeket nézve semmi kétség nem férhetett.
Az életmű ismerőinek, az énekes rajongóinak talán az lehetett a legnagyobb várakozásuk a film iránt, hogy a konzervatív Nick vajon hogyan interpretálja a korábbi, drogos Nicket? Vakmerően oldotta meg a kérdést, a témába belekeverte Istent: "Egy időben sokat jártam templomba. Előtte mindig szúrtam magam. Miután találkoztam Istennel, utána is szúrtam magam. Aztán jött a későbbi feleségem, és szólt, hogy abba kellene hagynom a templomba járást, mert belehalok."
Hasonló eleganciával kezeli a korai koncertélményeket, amikor a régi fényképeket nézve felidézi, hogy hugyozta le a basszusgitárosukat egy betépett német, aki felmászott a színpadra, hogy lepisálja a közönséget. Úgy, hogy lelökték, és ahogy esett, megpördült, és a sugár telibe kapta a gitárost.
A filmben elhangzanak iparági pletykák is zenésztársakról, ennek Nina Simone a központi alakja, aki egy koncert alatt közönséggyűlölő satrafából manifesztálódik dívává, és aki úgy kezdett zongorázni, hogy a kiköpött rágóját rányomta a hangszer tetejére, miután Nick Cave-val felkonferáltatta magát, hogy Dr. Nina Simone következik. Előtte az egyik zenésztárs megkérdezte Ninát, van-e valamire szüksége. Egy kis kokó, egy kis sör, egy kis kolbász, felelte. Megoldották.
Egy másik jelenetben mellette ül Blixa Bargeld az anyósülésen. Nem bírtam el két zenekart és a házasságot egyszerre, a házasság ment volna rá, magyarázkodik Blixa, majd némi önkritikával megállapítják, hogy a számaik túl hosszúak voltak a Nocturama előtti időszakban. A John Finn's Wife-t hallgatva van ebben némi igazság.
A múlt a mindennapokba ágyazva jelenik meg. A modoros intimitással teleszőtt mindennapokban. Látjuk, ahogy Nick Cave felkel – meztelenül, de egy vastag aranylánccal a nyakában alszik –, fogmosás közben felvillantja tetkóját a bal karján. BMW-vel járkál, de régebbi típusúval. Amikor zongorázik, annyi gyűrű virít az ujjain, mint a vajdahunyadi cigányvajdának. A legmodorosabb talán a pszichiáternek látszó pszichiáterrel folytatott párbeszéd, amiből megtudjuk, hogy attól fél a legjobban, hogy elveszíti az emlékeit.
A film persze betekintést enged az alkotás rejtelmeibe is, és Nick Csak beszél és beszél, ha nem másokkal, akkor filozofikus monológokat nyom vezetés és sétálás közben, vagy vágóképek aláfestéseként. Megtudjuk, hogy retteg az időjárástól – innen kezdve pontosabban tudom értelmezni a Tupelót – mert Isten viharokkal bünteti az emberiséget.
Összességében a 20 000 nap a Földön minden látszólagos intimitás ellenére csak annyit mind el Nick Cave-ről, amennyit Nick Cave enged. Nem derül ki, hogy kényes elhallgatás vagy csak időhiány miatt nem fért bele a PJ Harvey és a Brazíliában töltött időszak. Aki régi, eddig nem játszott koncertjelenetekre lenne kíváncsi, az sem lesz boldog. De végül is ez a mozi pont olyan, mint a legtöbb Nick Cave-dal, fogalmunk sincs, miért született, és hogy miről akar valójában szólni. Nick Cave-et vásároljunk Nick Cave-től, ahogy a régi klasszikus reklámban is volt – abban persze nem Nick Cave-vel volt –, alighanem ennyi az egész.