Vasárnaponként legyetek óvatosak a bentlakásos elitiskolák közelében!

Könyvben mindig minden jobb? Korántsem. A skandináv krimi filmre való műfaj, de még mennyire, hogy az. Megnéztem a Fácángyilkosokat, és mindenkinek melegen ajánlom.

A legjobb bűnügyi regényeket Raymond Chandler írta, a legjobb bűnügyi filmeket Jean-Pierre Melville rendezte. Gondoltam, ezt elmesélem így mindjárt az elején, hogy világos legyen, érdemes-e adnotok a véleményemre, amikor krimikről írok.

Skandináv krimiket régóta olvasok, itthon talán még le sem csapott rájuk az Animus kiadó – máshonnét nézve: még ki sem tört a világsiker –, amikor Henning Mankell könyvei által elkezdtem ismerkedni a műfajjal. Utána jöttek a többiek, Stieg Larssonnal, Arnaldur Indridasonnal, Jo Nesbóval, Jussi Adler-Olsennel. Megkedveltem őket. Szerettem, hogy sötétek, nyomasztóak, hogy ki tudnak találni erős történeteket, jó érzékkel kotorásznak a múltban, hogy van mondandójuk a világról, és hogy ügyesen teremtenek új Phillip Marlowe-kat. Egyetlen jó krimi sem lehet elég jó kiégett, fáradt, részeges nyomozók nélkül. Bajom nem sok volt velük, legfeljebb egy: olykor túl akciódúsra és nagyotmondósra sikeredtek a befejezések.

De közben telt-múlt az idő – annak rendje-módja szerint –, és azon kaptam magamat, hogy valahogy sok lett belőlük. Eltelt pár év, és mintha mindenki csak ilyeneket olvasott volna – ez önmagában persze nem baj –, egyre-másra dobták piacra a könyveket, és alig tudtam már megkülönböztetni őket. Beköszöntött a skandinávkrimi-infláció. És az infláció nem jó dolog. Úgy jártam, mint korábban a világfutballal: mióta minden nap megnézhetnék öt meccset is, nem nézek meg egyet sem. Mert egyformák, csak nagynéha emelkedik ki a masszából – tegyük fel – egy 4-1-es Wolfsburg–Bayern vagy egy 4-0-ás Atletico Madrid–Real Madrid.

Nem kérdés, mennyire adta magát, hogy miután a könyvek meghódították a világot, a skandináv filmesek is lépéseket tegyenek, hátha nekik is összejön a nagy dobás. Pláne, hogy ők az elmúlt két évtizedben amúgy is sokszor villantak, az európai művészmozi-közönség régóta odavan a dánokért, a norvégokért és a svédekért. Akik ráadásul azt tudják a legjobban, ami ezeknek a könyveknek a megfilmesítéséhez kell: atmoszférát teremteni, nyomasztani.

Ennek nyomán lett kifejezetten erős az izlandi Baltasar Kormakur Vérvonalja, a svéd Niels Arden Oplev Tetovált lányja és a norvég Morten Tyldum Fejvadászokja. Meghökkentőnek tűnhet, de abszolút komolyan mondom: ezek a filmek mind izgalmasabbak, karakteresebbek voltak, mint a könyvek, amelyekből csinálták őket. A skandináv krimi filmre való dolog.

Megnéztem tehát ma délelőtt a dán Mikkel Norgaard Fácángyilkosokját, ezt csütörtökön mutatják be a mozik. Azt nem tudom, milyen a film Jussi Adler-Olsen könyvéhez képest. A könyvet ugyanis nem olvastam. A szerző előző művét, a Nyomtalanult igen, és az sok volt. Túl sok nyomasztás, túl sok titok, túl sok morál. Ennek két következménye lett: kihagytam a Fácángyilkosokat és nem néztem meg a dettó Norgaard rendezte Nyomtalanul-adaptációt.

A Fácángyilkosok-filmre mégis kíváncsi lettem, mikor láttam, hogy jön. Meg mikor azt láttam, hogy ez volt Dániában 2014-ben az év legnézettebb filmje. Eszembe jutott még az is – távolról –, hogy milyen csodálatos volt a dán–svéd Bron/Broen, a sorozat, amit az orosz Brigadát leszámítva évtizedek után először végignéztem.

Szóval, beültem a moziba, és öt perc elteltével már biztos voltam benne, hogy jó helyen járok. E miatt a három dolog miatt minimum:

• atmoszféra
• arcok
• feszültség

A sztori a szokásos: húsz évvel korábban brutálisan végeznek két fiatallal, a gyilkos leüli a magáét – elég keveset –, de az áldozatok apja úgy érzi, nincs minden rendben, és saját szakállára folytatja a kutatást az igazi tettesek után. Addig, míg bele nem őrül és öngyilkos nem lesz. Ekkor kerül az ügy Adler-Olsen – és Norgaard – Marlowe-jához, a kiégett, fáradt, részeges Carl Morckhoz és társához, Assadhoz, a döglött ügyek kétfős osztályának munkatársához. Sok nem kell, hogy kiderüljön, a szálak messzire és magasra vezetnek.

Ilyet és hasonlót sokan írtak és nem kevesen forgattak – pláne Skandináviában –, ezért nem is az a legfontosabb kérdés, hogy ki a gyilkos. Úgyhogy nem baj, hogy ezt az alkotók viszonylag korán elárulják. Az számít, hogy működik-e a suspense, a dramaturgia, van-e borzongás, okosan kapcsolódnak-e egymáshoz a megfelelő láncszemek. A válasz rendre igen – de még mennyire! –, úgy is, hogy Nicolas Lie Kaas időnként az indokolhatónál is savanyúbb ábrázattal tesz-vesz a világban, hogy a hajléktalan, zavart és nyomorult Kirsten erősebb és ügyesebb, mint a profi gyilkosok, és hogy – oké, a legvégéről mégsem írnék semmit.

A skandináv filmekben azt is szoktam szeretni, hogy gyakran kékek. Hűvös-acélkék árnyalatú képeket használnak, mint pl. a Tetovált lányban és a Bron/Broenben is. A Fácángyilkosok nem kék, hanem barna és sötét. Erről David Fincher és a Hetedik jutott eszembe. Hogy Fincher is csinált – mint köztudomású – Tetovált lányt, az csak messziről tartozik ide.

Egy szó, mint száz, mindent egybevetve rendben van a Fácángyilkosok. Értem, miért szerették a dánok annyira. Azt nem tudom, hogy a magyarok úgy általában mennyire fogják szeretni. Ők talán többen ülnek majd be az amerikai remake-re – tippem: lesz –, de ti jobban teszitek, ha rám hallgattok. Én meg így utólag is megnézem még magamnak azt a Nyomtalanult.

Végül egy jó tanács: vasárnaponként legyetek óvatosak a bentlakásos elitiskolák közelében!