Juhfark

Somló nagyon nagy kedvencem nekem. A hegy és a hegyen készülő borok is. Úgyhogy itt volt az ideje, hogy borcinkes terítékemre kerüljön valami onnan. Méghozzá egy akciós Kreinbacher.

Egy juhfark.

Ezerötszáz forintért vásároltam a bort szombaton a boltban, ez elég szolid ár egy tisztességes somlaiért. Márpedig a 2012-es Kreinbacher-juhfark kimondottan tisztességes.

Mielőtt elmondanám, hogy miért, egy kis bevezetést iderakok még.

Először is, a Somló szerintem szép. Ahogy kimagaslik a hegy a környező síkságból. Úgy is szép, hogy sokak szerint elcsúfítja a rengeteg dácsa, amivel telepöttyözte őt a létező szocializmus. Kerültek aztán rá nagyobb épületek is, mint történetesen a Kreinbacher Birtok létesítményei. Másodszor is, a hegy szerintem jó. Mármint borilag. Ha próbálom valakinek elmagyarázni, mitől és hogyan ásványos egy jó fehér – vagy minerális, ha úgy tetszik –, somlaival kiválóan tudom illusztrálni. Egyébként badacsonyival és wachauival is, de most ne kalandozzunk el. Azt nem tudom, mennyire agyban dől el az ilyesmi, de én igenis érzem a határozott, mégis finom-összetett savak, az egyenes-karakteres ízek mögött a köveket, amiken a somlai szőlők gyümölcsöt teremnek. Az már mindegy, hogy ezek a borok egyszerűek vagy összetettebbek – elég korrektnek lenniük, hogy tudják, amit tudniuk kell ezen a vonalon.

Az egyébként parányi Somlói borvidék elég korán – a rendszerváltással – ébredt: akik a 90-es évek közepén is boroztak már, biztos emlékeznek Inhauser István, Fekete Béla, Györgykovács Imre nevére. Inhauser később elsüllyedt a mezőnyben, Fekete megöregedett, Györgykovács meg ugyanazt csinálja, amit a legelején: nem túlbonyolított, de annál jellegzetesebb-stílusosabb borokat, továbbra is szerény mennyiségben. Akkor kezdett kultusza lenni a juhfark szőlőnek is, aminek az előfordulása csak arrafelé számottevő. Kitalálták azt a nászéjszakák bora nevű marhaságot – ha juhfarkot iszol este, mielőtt gyermeket nemzel éjszaka, fiad lesz –, és erre sok fogyasztó rábukott. Annyira, hogy némelyek állítják: több juhfarkot palackoztak egy időben, mint amennyi eleve teremhetett. Akként iparkodtak ugyanis eladni mindent, ami savasabb-savanyúbb volt a kelleténél. Az elrontott olaszrizlingeket is beleértve.

Györgykovácsék nyomában némi spéttel felbukkantak mások is a placcon, érdekes, hogy a legjobbak a borvidéken kívülről érkeztek. Köztük pl. a kézművesszcéna olyan sztárjai, mint a Balogh Zoltán-féle Somlói Apátsági Pince vagy Takács Lajos Hollóvárja, de meg lehet itt említeni Spiegelberg István masszív, haraphatóan sűrű borait éppúgy, mint a téeszes maradványokra építő Tornai Pincét, amely a kezdetek kelleténél hosszabb ideig tartó idétlenkedése – borzalmasan szétászokhordózott dolgok kerültek ki a kezeik közül – után ugyancsak rátért a korrekt ivóborok és az értékes válogatások ígéretesebb útjára. Létrejött mindezek mellett még a Kreinbacher Birtok is – egy szombathelyi illetőségű pénzes ember jóvoltából –, amely bő tíz évvel ezelőtt erősen túlhordózott borokkal kezdett, ám apránként kezdtek a helyükre kerülni az eleinte tökéletlenül illeszkedő részletek. Mostanában ugyan nem buboréktalan fehérboraikról híresek ők, hanem a pezsgőpincészetükről, ettől azonban még helye van az asztalon egy ilyen olcsóbb és megbízható 2012-es juhfarknak is.

Amiről azt lehet tudni, hogy a szeptemberi szüret után a mustot nagyobbrészt tartályban erjesztették-érlelték, csak tíz százaléka került tölgyfa hordóba, és a bort aránylag fiatalon – a következő év nyarán – palackba töltötték, majd lezárták csavarzárral. Az én példányom húsz hónapot várt a sorára ilyenformán, mígnem tegnap egy mozdulattal kitekertem a nyakát.

A kornak nyoma sincs, sem a színében (világos, tükrösen tiszta), sem az illatában (friss, virágos, gyümölcsös, köves), sem az ízében (vibrálós-markáns savú, egyenes, jól csúszós). Persze egy somlai esetében a két és fél év semmi – de sajnos nem ritkán csalódik az ember az ilyen nem túlcizellált fehérek műfajában (sőt feljebb is). Tíz százalék ide vagy oda, a hordónak van nyoma, egy kis vaníliás árnyalat bejátszik mellesleg. Összességben több, mint korrekt.

Mondják azt is, hogy a juhfark nem különösebben kvalitásos fajta. Kevesebbet tud, mint a furmint, a hárslevelű vagy akár az olaszrizling. Ezzel nincs okom vitatkozni, az első kettő tényleg izgalmasabb bír lenni ott a hegyen. Viszont annyira a juhfark sem tompa – sőt –, hogy ne lenne érdemes vesződni vele. Lehet, hogy kevésbé komplex borokat ad, de egyrészt a neve is remek, másrészt a karaktere is sajátos, úgyhogy tartsuk csak meg, vigyázzunk rá, pörgessük.