A magyarok azt gondolják a bevándorlásról, hogy rossz dolog – rögzítette büntetőpontra letett focilabdaként a néplélekkel Pataky Attilaként együtt rezdülő miniszterelnök, 895 óta tehát elég sokat változott az álláspont. Nagy Viktor Oszkár Hivatalja után vajon megváltozik-e a pék?
A honfoglalás óta kiderült, hogy a bevándorlók nemcsak kalandoznak, hanem az ebolát és a cracket is idehozzák, pedig mi jól elvagyunk az infarktusunkkal és az alkoholizmusunkkal.
Nagy Viktor Oszkár egy nem valódi, de igazi bevándorlási hivatal ügyfélszolgálatában játszódó – Hivatal című – 2015-ös filmje nem meggyőzni akar az ellenkezőjéről, noha az Európai Integrációs Alap támogatásával készült, hanem csupán „egyrészt-másrészt" helyzetekkel elgondolkodtatni. Hogy talán mégse a Deák téren 300 forintos esernyőt áruló fekák jelentik a legnagyobb veszélyt az országra.
Ez már elég ahhoz, hogy a TV2 televíziós premierként hajnali háromkor tűzze műsorra a szórakoztató tévéfilmet, egy olyan időpontban, amikor köztudott, hogy csak a vietnami vendégmunkások vannak ébren. A TV2-nél ennyire hülyék, vagy ennyire fosnak? Csak nem még azelőtt vették meg a filmet, hogy Rogán Antal a négyszer elvált Film Plusz-sztárok kiégettségét hozva megtartotta volna első sajtótájékoztatóját a hirtelen stratégiaivá váló bevándorlási kérdésről?
Elfogult vagyok az Urániában múlt héten bemutatott Hivatallal szemben, de meg tudom indokolni. Először is alapból nem szeretem, ha a gyengébbet vegzálják, másodszor se indiai, se kínai, se vietnami büfében nem bunkóztak még velem, ami a megszólítást sokszor sértésnek vevő magyar eladóktól nem mondható el, de hát nyilván kisebbségi álláspontot képviselek a kérdésben. Xenofóbia-kutatások szerint a magyar szavazók széles tömege ütné agyon a színes gumimacikat is, hacsak nem ragasztanak pörköltszafttól csöpögő bajuszt. Össznépi ideálunk már nem János, az erdész, hanem Torrente, aki seggbe lövi a menekülteket. És bár a kormánynak az lenne a feladata, hogy felemelje népét, inkább maga hajol le és hergel gátlástalanul a „gazdasági bevándorlók" ellen, bármit is jelentsen a fogalom. Nyilván érezni kell, mint a dekázást.
Ez a magyar állam alapvető hozzáállása, amelyet hivatalból képviselnie kell köztisztviselőként egy olyan frissen végzett, pályakezdő lánynak (Fignár Anna) is, akin még soha nem mutatott ennyire szexin a kék buszsofőring, mégis kellemetlenebbnél kellemetlenebb kérdéseket kell feltennie olyanoknak, akik a legtöbbször maguk is keményen dolgozó kisemberek. Mióta vannak együtt? Szereti? Hord papucsot? Hagyma, csípős mehet? (Egyébként sose bízzatok olyan nőben, aki csípőst is kér a giroszba.)
Aktákba írták, miről álmodoztam, ugye.
Elsőre Zöld kártya-utánérzésnek tűnik a film, de a hivatali környezet sajátosan magyarrá teszi. Én alapvetően szkeptikus vagyok a magyar filmekkel szemben, de a Hivatal megérintett, mint a villamoson a kaller keze. A hivatali szorongás és az underdoghelyzet ugyanis az, amely közös lehet egy tartózkodási engedélyt kérő büfésben és egy erkölcsi bizonyítványért folyamodó doktoranduszban, ezt az érzést pedig igen megkapóan mutatja be Nagy Viktor Oszkár. Ha igaza van Heideggernek, hogy a szorongással kerülünk közel a léthez, akkor a hivatalban találjuk a magyar valóságot.
A lambériák, a megsárgult növények és páternoszterek felerészt lynchi, felerészt kafkai világa, ahol sokszor csak a közül választhatunk, hogy akkor most perverzióból vagy frusztrációból legyünk megszopatva, ahol az automata is szívat minket, mert az indiáncseresznyét nem tölti tele, de aztán belenyomja az olasz kapucsínóba. Végső soron hálásak lehetünk, ha csak recsegőn át kommunikáló bilifrizurás idiótákkal vagyunk meghúzatva. Hiába, II. József óta nem tudja utolérni magát a közép-európai bürokrácia, ahol annyi idejük és felkészültségük van embereknek, hogy a középre igazítás helyett addig nyomják a space-t, amíg oda nem kerül a megfelelő helyre a szöveg.
Itt játszódik a Hivatal. „Ez a film nem menekültekről szól, hanem már adott esetben évtizedek óta Magyarországon élő bevándorlókról, akik itt dolgoznak, itt van a családjuk, itt fizetnek adót, csak nem magyar állampolgárok. Leggyakrabban a tartózkodási engedélyük meghosszabbítása miatt jönnek el a hivatalba és adják be évről évre, újra és újra a papírjaikat. Ez alapvetően rutineljárás lenne, de a borzasztóan bürokratikus rendszer jócskán megnehezíti a dolgokat" – nyilatkozta a rendező, aki hangsúlyozta, nem akar igazságot osztani, hiszen a kormányzati-hivatali és a jogvédő álláspontnak is meg van a maga logikája.
Szokás mondani, hogy a nagy rendezők egész életükben ugyanazt a filmet forgatják. Nos, a Két világ közttel és a Felsőbb paranccsal már több efféle filmet jegyző Nagy Viktor Oszkárról nyilván túlzás lenne kijelenteni, hogy megvan a magyar Sidney Lumet, de hogy megtalálta a témáját, nem kérdés, és az sem, hogy mindenkinek ajánlom megtekintésre a Hivatalt.
Sok-sok évvel ezelőtt volt egy kissé szürreális élményem – bár nem szürreálisabb, mint amikor egy mongol fiú a Tatárjárás tételt húzza állampolgárin –, mikor is a metrón eseti jelleggel a Keleti pályaudvarról kérdezett egy fekete srác. Az önkéntes ügyfélszolgálati feladat ellátása után odahajolt hozzám egy tisztességben megőszült, vajszínű ballonkabátos férfi, akit ránézésre a svédcsepp és a feljelentések tartottak életben, és azt kérdezte: „A csoki mit akar?"
Azt, amit mindannyian. Boldogulni.