Jamie Oliver megpróbál betörni a magyar magazinpiacra, itt a Jamie első száma. Lapkritika.
Jamie Oliver megpróbál betörni a magyar magazinpiacra, itt a Jamie első száma. Lapkritika.
Az már egyenesen a bűnbeesés határát súrolja, hogy én még akkor sem szoktam gasztromagazinokat lapozgatni, ha ágyba dugtam a srácokat és kitöltöttem magamnak egy löket pálinkát, csinos tálkámba pedig ínycsiklandó finomságokat halmoztam.
Pedig szeretek, sőt szoktam is főzni és szakácskönyveket olvasni.
Szóval, ha nem is magazinszűzként, de elég romlatlan szemmel vettem meg a Jamie első számát. Ez olyan szempontból baj, hogy nem nagyon tudom összehasonlítani a konkurenciával, cserébe bármire képes vagyok rácsodálkozni.
A Jamie-ben elsőre az tűnt fel, hogy nem csillogó, hanem matt papírra nyomták, ami kezdetben zavart és szegényes hatást keltett, aztán már észre sem vettem. Az első címlapon maga a névadó látható, amint egy keményen átekizett-szpídezett éjszaka után jellegzetesen vicsorgó állkapoccsal szorít a hóna alá – a molekulások tipikusan görcsös tartásával – egy gyermeket, és közben egy tál tésztát kínál azoknak, akiknek van étvágyuk, és nem csattog egy fémvilla a fejükben 140 BPM-mel.
Ettől az álfiatalos utalástól eltekintve a magazin kortalan hangulatú, bár ha nagyon dönteni kellene, érzésre inkább a fiatalabb vásárlókat célozza.
Egyet lapozva meglepve láttam, hogy a főszerkesztő – a fő-főszerkesztőként beköszöntő jegyzetet is író J. Oliver mellett – az a Hajós Szandra, akit a Tumblr-en ismertem meg, és akivel ennek örömére majdnem közös szálkásszőrű tacskónk lett, bár hamar megjött az eszünk, és Szotyi végleg visszaköltözött hozzá, ahol azóta is boldogan él. (Hajós a producere Mautner Zsófi szakácsiskola-könyvsorozatának is.)
Egyből vonnám is megfele a hagymalekváros-rukkolás mérleget:
a Jamie-ben az tetszett meg kapásból, hogy milyen kevés benne a töltelékanyag. Az életmód jellegű magazinok egyik borzalma a rengeteg vattacikk, amiket a jellemzően nagy terjedelem minél olcsóbb kitöltésére töltenek beléjük. A "március színe a piros", "a szezon felfedezettje az Alsó Teknősbéka-szigetek", "az igazi férfi ékszere az óra" és a "hónap sztárja: a rafia" jellegű cikkek szomorúbbá tesznek, mint egy tele vejdling tökfőzelék. Ebből itt kevés van, az elején két oldalnyi vegyes ajánló, a vége felé egy gasztroszempontú ismertető Nizzáról.
Az összes többi cikk tele van rendes hozzáadott értékkel, vagyis receptekkel. Még az olyan, kiáltóan gagyi hangzású oldalon is, mint a "sokoldalú hagyma", van hasznos, recept jellegű tipp. Azt az ember némi gyakorlattal puszta olvasás útján is nagyjából meg tudja állapítani egy receptről, hogy jó-e. Első blikkre a Jamie ilyen szempontból teljesen rendben van, nyilván nem függetlenül attól, hogy több nagy cikk szerzője maga a névadó.
A lap nagyrészt a brit eredeti fordításaiból áll, az originális magyar anyag – ha nem számítjuk az Alföldi Róbert-es miniinterjús édibédizést és a pár ajánlót – lényegében egy nagy cikk a nyitószámban. Nem kamuanyag, hanem jól megírt és érdekes szöveg Mautner Zsófitól a Romani Gastro blogot csináló roma csajokról, meg a cigány konyháról, fasza szöveggel és érdekes receptekkel.
A nyitószám témája a tavasz és a húsvét. Minden húsvétra venni szoktam egy egész bárányt, és bár inkább saját ötletből szoktam főzni, lehet, hogy a mester receptjei közül kipróbálom a brazil babos bárányt vagy a perzsa tepsis lapockát gránátalmaszruppal.
A magazin vizuálisan okés, egyetlen borzalmas vonása a fel-feltörő debil nyelvezet. Úgy értem, rendesen megírt cikkei vannak, amikben egyszer csak – amikor az ember épp elandalodna – borzalmas dördüléssel felrobbantanak egy-egy "mehet a habzsidőzsi" bombát. (Hadd legyek önmagam papjancsija: a nyitó bekezdésben csupa ilyen fordulat szerepel vastaggal szedve.)
Na és meg akartam számolni, hogy hányszor szerepel a magazinban a "löket" szó, de nem volt erőm hozzá. Annyira mondjuk nem bánom ezt a lökezetést, mert minden egyes alkalommal azt látom magam előtt, ahogy a kicsit már úszógumisodó J. Oliver letolja a gatyáját, és a faszával belök valamit a lábosba. A löketezés, ha jól sejtem, adottság, mert a J.O.-szakácskönyvekben is ugyanez a pestis pusztít.
Itt számítana a gasztromagazin-piac igazi ismerete, mert nem tudom, hogy ez az alkalmankénti nyalatozás valami elkerülhetetlen pestis-e. Még az is lehet, hogy a Jamie nyelvezete kifejezetten szikárnak számít a magyar gasztromagazin-átlaghoz képest.
Ettől eltekintve a nyitószám kifejezetten ígéretes volt, Jamie-nek meg inkább növényi alapú kábítószereket ajánlanék, nincs számalmasabb látvány, mint egy molekuláktól vicsorító fickó, főleg, ha eleve hörcsögfejű volt.