Most, hogy a Jobbik behúzta élete és munkássága első egyéni mandátumát, elég sokan gondolkodnak azon, hogy hogyan jutottunk el idáig. Hogy mikor történt valami másképpen, mint ahogy kellett volna történnie. Hogy mikor tértünk le az európai értelemben vett útról.
Most, hogy a Jobbik behúzta élete és munkássága első egyéni mandátumát, elég sokan gondolkodnak azon, hogy hogyan jutottunk el idáig. Hogy mikor történt valami másképpen, mint ahogy kellett volna történnie. Hogy mikor tértünk le az európai értelemben vett útról.
Abba most én nem mennék bele, hogy mi is az az európai út, meg hogy le vagyuk-e térve róla – ez rettenetesen összetett kérdéskör –, de az jutott eszembe, miért ne mehetnénk szépen végig a rendszerváltás óta eltelt választásokon. Hiszen ahány ember, annyiféle, van, aki szerint már 1990 is gáz volt, van, aki 1998-ig, más 2002-ig merészkedik vissza – és így tovább.
Lássuk, játsszunk!
1990 – az volt a baj, hogy az MDF nyert?
Nem egy vérbeli demokrata szerint már itt kampec volt minden. Ha az okos, intelligens, felkészült, vértoleráns SZDSZ nyer – netán a Fidesszel az oldalán alakítva kormányt –, nem lett volna áporodás, mucsa, taxisblokád, Horthy-restauráció, talán még a kommerek sem jönnek vissza. Hacsak nem az MDF-fel karöltve, mert ahhoz aztán tényleg csoda kellett volna, hogy a rendszerváltáskor kormányra kerülő bármely párt ne bukjon bele a kormányra kerülésbe.
1994 – az volt a baj, hogy az MSZP nyert?
Négy évvel azelőtt elküldték őket a fenébe, aztán visszahozta őket a háromhatvanas kenyér, a szakértői mítosz, a Demokratikus Charta és Horn Gyula. Más alternatíva pont nem is volt, azt meg, hogy az SZDSZ úgy is beállt melléjük, hogy nem volt muszáj, azóta megbosszulta a történelem. Azoknak, akik szerint a 94-es demokratikus MSZP-nek semmi köze sem volt már az egy rendszerrel korábbi nem demokratikus MSZMP-hez, küldöm szeretettel a tegnap esti Pad Ferenc-fotót. Másfelől viszont: a miniszterelnökben és a koalícióban volt bátorság csinálni valamit – ezt nem sokan mondhatták el magukról az elmúlt két és fél évtizedben –, aminek következményeként szerintem elindultunk előre. Vagy felfelé. Ahogy tetszik.
1998 – az volt a baj, hogy a Fidesz nyert?
Kedves MSZP, tetszettél volna nem elkúrni a végét. Maga a Fidesz sem hitte – még 1998 márciusában sem –, hogy nyerhet, de a horni hibáknak, a hétszázalékos kamunak, a polgári Magyarországnak és a gyanútlan kisgazdáknak köszönhetően mégis meglett. Az az Orbán Viktor kisöccse sem volt a mai Orbán Viktornak, és bár volt Kaya Ibrahim, koronaúsztatás és Ezüsthajó, a mi hazánk mégis működött, és ott evickélt az EU felé a régió élmezőnyében. Napjainkban sokan azt mondják, 2001-ben megbillentek a dolgok, de hogy helyrebillenthette volna-e őket OV és csapata, ha hatalomban marad, azt soha nem fogjuk megtudni.
2002 – az volt a baj, hogy az MSZP nyert?
Ahogy 1998-ban a Fidesz, úgy négy évvel később az MSZP sem hitte magáról, hogy esélyesebb, mint a kormányerők. Még egy épkézláb miniszterelnök-jelöltet sem sikerült összeszedniük. Ám Medgyessy Péter egészen megdöbbentő módon lenyomta Orbán Viktort, az 50 százalékos közalkalmazotti béremelés ígéretével, Kövér László köteles beszédével és 23 millió románnal a motorbicikli oldalkocsijában. Ebből két nagy-nagy probléma keletkezett: az első, hogy MP betartotta ígéreteit, a másik, hogy Orbán Viktor örökre csalódott a visszafogottabb politizálás esélyeiben. Mondjuk nem is passzolt a habitusához és a lelki világához az ilyen. Jöhettek a polgári körök és az egyéb militáns hülyeségek, és innentől nem volt megállás. Különösen a kettős állampolgárságos népszavazás előre kiszámítható kudarca után. Medgyessynek viszont volt megállás: miután elvesztették az EP-választást, megragadta az előtte tornyosuló sanszot Gyurcsány Ferenc, hogy utána másfél éven át ne csináljon konkrétan semmit.
2006 – az volt a baj, hogy az MSZP nyert?
A fene se gondolta volna, hogy a szociké lesz az a párt, ami a történelemben először duplázni tud. Oszt mégis az övéké lett. Ehhez is két dolog kellett, mindig kettőn áll a vásár. Egyrészt az, hogy Ferencék tehát sokáig ne csináljanak semmit, csak hazudjanak reggel, délben éjjel meg este, másrészt, hogy a Fidesz pályafutása legostobább kampányával hozakodjon elő. Rosszabbul élünk, mint négy éve, ismételgették, amikor az MSZP a semmittevés és a hazudozás mellett egyebet sem tett, csak osztogatott. Ez nem jött be. Csakhogy Ferenc hiába nyert, ha utána őszre – Őszöd váratlanul szigorú következményei miatt – meg is bukott. Jó hosszú vegetálás jött ezután, ennek áraként kis híján csődbe ment az ország, illetve totálisan szétesett az addig stabilnak tűnő magyar pártrendszer. Viszlát, MDF, viszlát, SZDSZ, szevasz, Jobbik!
2010 – az volt a baj, hogy a Fidesz nyert?
Más nem nyerhetett. A baj inkább az volt, hogy a Fidesz kétharmaddal nyert. Felhasználhatta volna ezt a kétharmadot arra, hogy rendbe rakja az előző X évben elbarmolódott országot? Jöhetett volna konszolidáció? Elvileg igen. Gyakorlatilag nem. Ahogy írtam is, Orbán Viktor 2002-től azt tanulta, hogy keményebben kell harcolni. Ezért elővette a macsetét és elnevezte NER-nek. Szomorú, nagyon szomorú, roppant szomorú.
2014 – az volt a baj, hogy a Fidesz nyert?
Más nem nyerhetett. A baloldal megsemmisült, a Jobbik még nem volt elég erős. Szerencsére. Felhasználhatta volna a Fidesz az újabb kétharmadot arra, hogy rendbe rakja az előző X+4 évben elbarmolódott országot? Jöhetett volna konszolidáció? Elvileg igen. Gyakorlatilag nem. Orbán Viktor és a Fidesz képtelenné vált az önreflexióra, és soha többé nem fog új dolgokat elfogadni, megtanulni. Huszonöt év az első vonalban őrült nagy idő. Előbb-utóbb új korszak kezdődik, higgyétek el. Hogy kivel? Kikkel? Mikor? Hogyan? Ezekre a kérdésekre később kapunk választ. Mint ahogy az is csak utóbb derül ki, hogy 2018-ban mi volt a baj.