Halk-HANGOS-halk. Ha nincs Pixies, nincs Nirvana, Radiohead és Weezer, sőt semmi sincs. Volt náluk sok népszerűbb amerikai rockzenekar az elmúlt harminc évben, de jobb biztosan nem, még ha az újjáalakulás kicsit koptatott is a varázson.
Halk-HANGOS-halk. Ha nincs Pixies, nincs Nirvana, Radiohead és Weezer, sőt semmi sincs. Volt náluk sok népszerűbb amerikai rockzenekar az elmúlt harminc évben, de jobb biztosan nem, még ha az újjáalakulás kicsit koptatott is a varázson.
Bevezető
A Pixies egy viharos és rövid kapcsolat volt az életemben: elég hirtelen szerettem meg, egy időben nagyon sokat hallgattam, aztán valahogy kikopott a lejátszómból, nem is tudom pontosan, miért. Pedig most nagyon jó újrahallgatni a lemezeiket, ennek alapján állítom, hogy 1987 és 1991 között nem volt jobb zenekar a Pixiesnél. Olyan pedig, aki ebben az időszakban egymás után csupa jó lemezt jelentetett volna meg, egész biztosan nem lehetett. Arra már nem is emlékszem, hogyan találkoztam velük először, de eleinte besoroltam a sok “elvont” zenekar közé, amiket az MTV 120 Minutes című műsorában játszottak, és mivel az amerikai alternatív rock többi nagy intézménye (Sonic Youth, Dinosaur Jr. stb.) sem izgatott különösebben, nem volt magától értetődő, hogy egymásra találjunk, mégis így történt.
Miután már egyetemistaként sikerült felszerelkeznem a megfelelő szakirodalommal, egyre többször futottam bele kikerülhetetlen névként a Pixiesbe, és kíváncsi lettem. Eléggé másfajta zene volt, mint amiket addig hallgattam, de azért mégis érezhetően ugyanarról a tőről fakadt, mint azok. A diszkográfia nem volt túl hosszú, egy-két év alatt sikerült az egészet felgöngyölíteni, miután az együttes meggyőzött, és mivel akkoriban már nemcsak a régebbi, hanem a friss zenékben is kezdtem egyre jobban elmerülni, tényleg nyilvánvaló volt, hogy a Pixies valamibe nagyon beletalált pár évvel azelőtt, arról nem is beszélve, hogy milyen jól. Csak hát a kilencvenes évek második felében úgy tűnt, ez egy lezárt és viszonylag kerek sztori. Hát, nem lett az.
Mielőtt jött volna a hír a Pixies újjáalakulásáról, 2003 novemberében láttam Frank Blacket szólóban Bécsben, ami úgy is jó volt, hogy a privát pályafutását azért már nem követtem olyan nagyon, a következő nyáron pedig az újra turnézó zenekart is megnézhettem Ljubljanában – hat órát mentünk autóval oda, hat órát vissza még aznap éjjel, ma már ilyet egész biztos nem tennék meg senkiért sem. De akkor láttam a Pixiest, és bár a koncertről mára főleg annyi maradt meg, hogy pont előttem állt az a köcsög, aki folyamatosan szükségét érezte, hogy hadonásszon, fel sem merült, hogy ne érte volna meg a sok hajcihő. És valahogy ennyi: azóta hidegen hagytak a velük kapcsolatos hírek, de az új lemezért nagy kár. Egyszer meghallgattam, és nem éreztem annyira rossznak, mint sokan, inkább csak feleslegesnek, érdektelennek. Az pedig valahol rosszabb is, mintha kibírhatatlanul rossz lenne.
Kik ezek?
Az énekes/gitáros Charles Thompson (aka Black Francis, majd végül Frank Black) 1986-ban alapítja a zenekart Bostonban, haverjával, a szólógitáros Joey Santiagóval. Basszgitárosnak beveszik Kim Dealt, akinek a férje javasolja dobosnak David Loveringet, és kész is a zenekar. A következő évben már meg is jelenik az első mini-LP-jük, majd utána 1991-ig minden évben kiadnak egy rendes albumot, ráadásul mindegyik tök jó. Hamar az egyik legnépszerűbb alternatív rockzenekar lesz, az új dolgokra mindig fogékonyabb britek már akkor ünneplik a Pixiest, Amerikában viszont sokáig megmarad college kultzenekarnak, a hatása viszont annál nagyobb lesz.
A folyamatosan turnézó zenekarban három év után előjönnek a feszültségek, elsősorban Black és Deal között, aki több saját dalt szeretne, de ezeket még ideig-óráig lehet orvosolni. A kilencvenes évekbe fordulva aztán a Pixies már intézmény: a Nirvana bevallottan őket nyúlva lesz szupersztár, lelkendezik róluk Bowie-tól kezdve a U2-ig mindenki, utóbbiak el is viszik őket turnézni, és ez a vége, 1993 elején Black feloszlatja a zenekart. Black utána szólóban már kevésbé sikeres, miközben Deal ironikus módon megcsinálja az évtized egyik legjobb indie rocklemezét a Breedersszel, a Pixies legendája pedig csak nő és nő, a Harcosok klubjába is bekerül a Where Is My Mind? Az új évezredben már nyilvánvaló, hogy nagyságrendekkel nagyobb a zenekar tábora, mint az aktív időkben, ideje futni egy tiszteletkört.
Ezzel még nincs is baj, noha kezdettől fogva arról szólnak a hírek, hogy a tagok nem bírják elviselni egymás jelenlétét sem, ettől még kaszálnak egy óriásit, telt házas koncertek jóval nagyobb arénákban, mint ahová tizenöt évvel korábban beengedték őket. A gond akkor kezdődik, amikor az egyre szórványosabban turnézó zenekar kitalálja, hogy új számokat akar írni. A tavalyi Indie Cindy lemeznek köszönhetően a Pixies életműve nem hibátlan többé, ráadásul Kim Deal már ki is lép. Szomorú vége ez az utóbbi harminc éve egyik legjobb és legnagyobb hatású zenekarának.
Miért?
Érdekes módon a Pixies volt az a zenekar, amelyet a többi kedvencemmel ellentétben nem akartam teljesen megérteni: nem olvasgattam interjúkat a tagokkal, nem mélyültem el a sztorijukban, még a szövegek sem izgattak annyira. Amit értettem és ami nem volt spanyol nyelvű halandzsázás, abból valahogy az jött le, hogy ezek a témák – vérfertőzés, Biblia, földönkívüliek stb. – nem nekem szólnak. Ennek ellenére imádtam csaknem az összes dalukat: hiába úttörő a zenekar, és bizonyos szempontból kísérletező is, ettől még a lelke mélyén a Pixies egy popegyüttes, fantasztikus dalokkal, amiknek egyáltalán nem árt a gitárzúgás, sőt.
Antisztár külsejük ellenére a Pixies tagjai mind bolondok: Frankről ezt nagyjából bárki megállapíthatja egy tetszőleges számát meghallgatva; Santiago a csendes srác, aki gitárral a kézben kezelhetetlenné válik; Kim Deal a tipikus kedvesen lökött csaj, míg Lovering eleve dobos (vagyis a kapusokhoz hasonlóan kapásból flúgos), de sokat elárul az is, hogy a Pixies feloszlása után illuzionistaként kezdett turnézni. Abszolút hallatszik szinte az összes korai lemezen, hogy négy jó értelemben véve őrült amerikai fiatal csinál valamit, amit előttük még senki. A Smithshez hasonlóan a Pixiesnek is sikerült ráérezni valamire, ami ma már nem hat újnak, mert boldog-boldogtalan ebből a zenéből táplálkozik, de akkor nagyon az volt.
A Pixies ennek megfelelően kemény rockzenekar is, amely jól rácáfolt mindenkire, aki szerint rövid hajjal és kockás ingben, farmerban nem lehet rockzenét csinálni. Nagyon is lehetett, ráadásul a Pixies nem puhult el, az utolsó album (most szándékosan csak a feloszlás előtti időszakról beszélek), a Trompe Le Monde talán a legzúzósabb mind közül. De a punkrock csak az egyik összetevője a Pixies sajátos, surf rockból, folkból, zajrockból és még ki tudja, mi mindenből kotyvasztott keverékének, amivel sikerült utat mutatnia szinte minden utánuk jövő alter/indie rockzenekarnak, mielőtt bekövetkezett volna az “olyan, mint” zenekarok virágkora.
Három érv
Something Against You (1988)
Ebben a dalban például nincs is rendes szöveg, nincs két perc, és mégis úgy zseniális, ahogy van. Egy ártalmatlan ska-riffel indul, aztán hirtelen elszabadul a pokol: Joey Santiago mintha egy láncfűrészt kapcsolna be a gitár helyett, és ez ennek ellenére őrülten jó. Nem nagyon emlékszem hasonló számra, amire ennyire jó volt néha a vizsgaidőszakban felpattanni a rohadt jegyzetek mellől, és párszor körberohanni a nagyszobát. És minden agresszivitása ellenére ez a szám inkább vicces, legalábbis szerintem.
I Bleed (1989)
Talán tényleg a Doolittle a legjobb Pixies-lemez, de ezt nem tudom megítélni, mert a Surfer Rosáról sem tudok még csak közepes számot sem mondani, nemhogy rosszat, a Bossanova pedig személyes kedvenc. Ha valamiben, a Doolittle abban tényleg lekörözte a többieket, hogy a védjegyszerű halk-hangos-halk váltásokat talán itt alkalmazzák a legjobban. Itt van például az I Bleed, amelyben Deal sajátosan vastag, pengetett basszusa már megadja az alaphangot, de aztán hirtelen begerjednek a gitárok, és a váltások közti feszültség egyre erősödik a dal végéig. És minden hisztérikus ordítozás ellenére ez egy csodaszép szám, én mondom.
Velouria (1990)
Hogy legyen itt egy ún. sláger is, a Velouria, ami a végig alatta búgó thereminnek köszönhetően tényleg sci-fi hangulatot nyer, de azon túl is egyszerre szép és baljós, Deal álomszerű vokáljával megtámogatva, miközben a felszínen egy butácska popdal. Ez volt az első dal, amit megjegyeztem a Pixiestől, és ezt a riffet nem tudtam megunni húsz év alatt sem.