Tudósítottam már temetésről, de az sem volt olyan búbánatos, mint elbúcsúzni a Petőfi Csarnok emeletén 1985 óta működő, de a budapestiek nem kis része által soha észre sem vett csodálatos repüléstörténeti kiállítástól. Amit ebben a formában ki tudja, mikor láthat bárki is. Gyászriport.
Tudósítottam már temetésről, de az sem volt olyan búbánatos, mint elbúcsúzni a Petőfi Csarnok emeletén 1985 óta működő, de a budapestiek nem kis része által soha észre sem vett csodálatos repüléstörténeti kiállítástól. Amit ebben a formában ki tudja, mikor láthat bárki is. Gyászriport.
Essünk túl előbb a kínos vallomáson: 1980-ben költöztünk az Oktogon melletti Eötvös utcába, Holló cserépkályhásék lakásába, és onnantól sokáig hetente legalább háromszor a Ligetben töltöttem a délutánjaimat, a Petőfi Csarnok egész felépítését végigkövettem, de pár héttel ezelőttig halvány segédfogalmam sem volt arról, hogy az emeleten pazar repülőkállítás látható. Amikor körbekérdeztem, hogy én vagyok-e az egyetlen vakond, nem kevés ismerős döbbent meg, hogy ott tényleg van egy hatalmas múzeum. Mielőtt elolvasod a posztot, legyél őszinte:
A Műjégtől a Pecsa felé tartva azon gondolkodom, hogy miért berzenkedem a parkot átalakító Liget Projekt ellen. Miközben a Magyar Zene Házának kilyuggatott vicces lepényét meg a Nemzeti Galéria két győztes versenytervét is ígéretes épületeknek tartom, és elvben nem találok semmi szentségtörőt egy múzeumépületekkel telerakott parkban. Péntek délelőtt van, nyári szünet idején, ha nem is igazi nyári, de nem is rémes időjárással, és szinte egyedül vagyok a Liget egyik főútvonalán haladóban. Szokatlanul jó dolog csendben, egyedül bóklászni, ritkán adatik meg fényes nappal egy világvárosi embernek. Most még világosabban látom, hogy mi a bajom a projekttel: lehet, hogy ütősek lesznek a múzeumok, és sok külföldi ezek miatt fog hozzánk járni, az sem kizárt, hogy a parknak is jót tesz a ráncfelvarrás, de azt a luxusszolgáltatást örökre elvesztik a budapestiek, hogy a város közepén ott egy magányos sétákra mindig alkalmas búvóhely.
***
Kifizetem a 800 forintos belépőt, beadom a hátizsákom a ruhatárba. A pénztáros néni meg a ruhatáros kolléganője kedvesek, de olyan üveges tekintettel néznek maguk elé, mint akiknek a meztelen Semjén Zsolt az előbb járta el a Pilótatáncot. Gyorsan körbepillantok, hogy nem ropja-e még valamelyik csillagmotor árnyékában, aztán rájövök, hogy csak simán gyászolnak.
Nem is csoda, a harmincéves kiállítás vasárnap bezár, és nem nyit ki soha többé, hiszen – ha minden a tervek szerint alakul – nemsokára lerombolják a Petőfi Csarnokot, hogy a gigantikus Új Nemzeti Galéria épüljön a helyére.
Azért is vagyok itt, hogy ne úgy haljak meg, hogy sosem láttam a repülőket a Pecsában, és riadóztani tudjam azokat az olvasókat, akik a hétvégén még elbúcsúznának a helyszíntől.
Szóval, ez igazi első élmény nekem. Már a belépéskor annyi repülő vág mellbe egyszerre, hogy a legmegveszekedettebb felnőttnek sem lenne nehéz visszavedlenie gyerekké, én meg ráadásul nem is vagyok annyira megveszekedett. Az időutazást segíti, hogy ez egész kiállítás úgy néz ki, a porló betonnal, a feliratokkal, a félhomályos zugokkal, az apró tárgyakkal telezsúfolt, ószereskirakat-szerű tárlókkal együtt, mintha 1985-ben járnánk.
A kiállítás sztárjai nyilvánvalóan a csodás, egészen közelről megvizsgálható, néha körbe is járható repülőgépek. Ezekhez teljesen elfogadható és használható információs táblák tartoznak, pont annyi infóval, ami ekkora mennyiségben is befogadható.
A másik fontos csoportot a különböző turbinák, dugattyús motorok, pilótakabinok, szimulátorok és egyéb hatalmas repülőgép-alkatrészek alkotják. Azonnal őrületes feldezéseket tettem. Kijózanító például közelről megvizsgálni, milyen irtó vékony lemezből készül egy repülőgép szárnya. Bezzeg a helikopter rotorja olyan masszív, mint valami tank oldallemeze. A vadászpilótaságra sem úgy gondoltam eddig, mint a legklausztrofóbabb foglakozásra, ahol az embernek egy nagyobb hátizsák méretű helyre kell bekucorodnia.
A legjobb buli az egész kiállításon megforgatni a csillagmotort, és figyelni, hogyan mozognak a kerékküllő-szerűen elhelyezkedő dugattyúk. Fél órát még simán forgattam volna, de túl sok volt a látnivaló.
A legfurcsább talán az volt, hogy verbálisan milyen erős a kiállítás. A név- és szómágia olyen erős a termben, hogy szinte kitapintható a levegőben. Én erre külön érzékeny vagyok, így igazi kéjmámorban lubickoltam végig. Úristen, micsoda nevek, micsoda mondatok!
Pilátus Turbo Porter! Farokfutós rendszer! Durál! Prága–Doris Boxermotor! Ős Lajos kísérleti helikoptere, építette Fikker Károly 1910-ben Békéscsabán! Prodam Guidó pilóta! Barográf! Vitéz Hefty Frigyes! A dugóhúzómentesség helyett a Fém-Koma esetében csak a dugóhúzóhajlam kiküszöbölését tűzték ki célul!
Első blikkre a tárlók tűnnek a múzeum gyenge pontjainak, irtózatos mennyiségű csetreszt halmoztak fel ugyanis bennük, de csak a töredékükről adnak szöveges információt. Aztán ha közelebb lép az ember, ezek előtt lehet a legtöbb időt elcseszni boldog bámészkodással. Olyan fantasztikus tárgyak és irtó érdekes újságok és prospektusok láthatók ugyanis bennük, hogy az ember a kiállításrendező segítsége nélkül is nagyszerűen szórakozik. A gyerekek már nem, de én tökéletesen elvoltam.
A kedvenc részem a magyarországi repülés kezdeteit és hősi éveit bemutató szekció. Ez volt a hős pilóták kora, akik a valódi életveszéllyel dacolva, pompás bőrcuccokban, világverő sapkákban szórakozatatták az úri és a közrendű publikumot a Rákos mezején és mindenféle alkalmas mezőkön.
Prodam Guidó pilóta a kor igazi sztárja volt, de még nála is izgalmasabban hangzott Báró Pasquier, a levegő királya. Az ő fellépésén olyan ígéretes műsorszám is a programba került, mint a “bombavetési verseny”, sőt a plakátjáról az is kiderült, hogy a legfontosabb figurák már akkor is a menedzserek volt, hiszen a színlapra szinte ugyanakkora betűkkel nyomtatták rá a Báró impresszáriójának, Charles Müllernek a nevét.
Ők még nem is repülősök voltak, hanem aeronauták, ami rettentő jól hangzik. Ez volt az első folyóiratuk címe is, ráadásul kétpontos e-vel írva, amitól úgy néz ki a szó, mint egy indie együttes neve.
Kicsit félrehajtott fejjel, de olyan belefeledkezve olvastam el a Bácsmegyei Napló egyik 1910-es számának címlapjáról a Szárits János szabadkai repüléséről szóló lelkendezve áradozó beszámolót, hogy kicsöppent a nyálam. Szó szerint.
Tudtad, hogy Trianon egyik indirekt következménye a fa légcsavarokból készített bútorok elterjedése volt? A békeszerződés szerint ugyanis vesztesek repülőit meg kellett semmisíteni, de a gyönyörű légcsavarokat általában nem égették el, hanem mindenféle székeket, asztalkákat, lámpákat és képkereteket szerkesztettek belőlük.
A repülőválaszték fergeteges. Van itt tényleg minden, a IV. Károly egyik visszatérési kísérleténél is használt 5 személyes fém Junkers utasszállító eredeti példányától a két Trabant-motor segítségével százzal repesztő ultrakönnyű sufnigépig. És felvonul id. Rubik Ernő tervezőpápa rengeteg vitorlázógépe is.
Van még egy közepes méretű űrrepülős szekció is, ahol azt a meglepő felfedezést tettem, hogy az űrhajósok pont olyan kajákat esznek, amilyenekkel az indexes fiókom volt tele. Persze az is lehet, hogy amikor élesben használták a kiállított cuccokat, még nem rohadtak meg ennyire.
Épp egy a Műegyetemen gyártott, irtó csinos repülőt bámulok, amivel egy igazán tökös magyar pilóta úgy szállt el Stockholmig, hogy a gép csak 18 lóerős volt, és 110 volt a végsebessége, hely pedig annyi volt benne, mint egy teknőben, amikor rájövök, hogy órák teltek el, és mennem kell.
Nem baj, visszajövök, a felét sem tudtam igazán rendesen végigbogarászni, gondolom magamban, amikor rájövök, hogy én ide soha nem jövök már vissza, mert a hétvégén vidéken pásztorolom a gyerekeket.
Lógó orral megyek a hátizsákomért, közben elköszönök mindenkitől, aki szembejön, és idetartozónak néz ki, a két nénivel még eltrécselünk arról, hogy hátha ide tudunk még ugrani vasárnap délután hat előtt, hogy először és utoljára láthassák a helyet a gyerekek is. Aztán gyorsan kimegyek, nehogy együtt kezdjünk könnyezni.
Ha még nem láttad, ki ne hagyd a hétvégén, ha láttad már, akkor azért ne!
További képeink:
Fotó, gif, coub: Nagy Attila/Cink