Ez itt most egy elfogult dicshimnusz Quentin Tarantino munkásságáról

Akkor most elmesélem nektek ügyesen, hogy miért ez az őrült amerikai a legnagyobb király.

A The Hateful Eight traileréről írt posztom alatt szokás szerint kibontakozott egy kisebb vita arról, hogy mennyire jó Tarantino, ha az, és ha nem az, akkor miért pocsék. Nem volt ez a polémia sem szerteágazó, sem vehemens, csak úgy vagyok én az ilyennel, hogy ha a legkisebb esély is adódik arra, hogy kifejezzem a rajongásomat, akkor bizony megragadom azt az esélyt. Tarantino ráadásul valóban megosztó – mint minden jó filmrendező, vagy zenész, vagy futballcsapat –, ahogy mondani szokás: vagy imádni lehet őt, vagy utálni. Vagy leszarni.

Vagy ez mindenkivel így van, aki csinál valamit? Nem kizárt. Na mindegy.

Az életrajzát és a hasonló, ezerszer ismételt okosságokat a videótékás múltról meg a többiről hagyjuk – bár az pont tényleg fontos, hogy egy olyan filmesről beszélünk, aki szereti a filmeket; ez nem is annyira magától értetődő, mint gondolnátok –, a mondásait vagy a nézeteit is hagyjuk, ez mind mellékes, az lesz a legegyszerűbb, ha végigmegyünk szépen a műveken.

Reservoir Dogs (Kutyaszorítóban), 1992

Az első film, a megszállott rajongók abszolút kedvence, rengetegen vannak, akik szerint innen már csak lefelé vezetett az út. Én nem tartozom közéjük. Lehet, hogy azért, mert a maga idejében nem láttam. Mint köztudomású, a magyar mozik nem is vetítették, csak videón jött ki, és azokban a történelem előtti időkben letöltésre még nem volt mód. Furcsa, hogy volt ilyen, nem igaz? A beszélgetésben az elején benne van a tarantinós szövegek esszenciája máris, és ez nagyszerű, ám ami utána jön, az inkább egy jól megcsinált és kis költségvetésű kamaradráma, különös és egyedi erőszak-ábrázolással. Ettől még jó a cucc, de valami hányzik belőle. 7/10.

Pulp Fiction (Ponyvaregény), 1994

Hogy mi hiányzik a Kutyaszorítóbanból? A szertelenség, a vibrálás, a viháncolás, a tobzódás a totálisan eszement ötletekben, valamint a történetmesélési és -szerkesztési bravúrok. Mindaz, ami a Ponyvaregényben már megvan. Lehet-e nevetni azon, ha valakit véletlenül fejbe lőnek, és szétkenődik az agyveleje egy autó szélvédőjén? Lehet, méghozzá harsányan. Ki feltételezte volna ezt 1994 előtt? Senki, vagy ha mégis, akkor hazudott. Ritkán van olyan, hogy az ember egyből tudja, mekkora a jelentősége annak, amit épp látott, de amikor kijöttem a Metro moziból, egyszerűen nem bírtam magammal. És Travoltáról még nem is beszéltünk. 10/10.

Jackie Brown, 1997

Jó nagy kérdés volt, hogy van-e akkora spíler Tarantino, hogy meg bírja ismételni a tökéletest. Amikor bemutatták a Jackie Brownt, szinte mindenki azt mondta, hogy sajnos nem. Egy sokkal csendesebb, szerényebb, assabban csordogáló film lett ez, és hiába telt el három év, el is veszett az előzmény árnyékában. Oké, nem rossz, mondtam én is, de annyira nem nagy szám. Később azonban újranéztem, meglepődtem, és utána még sokszor elő kellett vennem. Ez a mester legkifinomultabb és legbarátságosabb filmje – így is tele zseniális poénokkal, mint amilyen az idióta bűnözőt játszó Robert De Niro –, még ha fura is ilyet mondani. 9/10.

Kill Bill I–II. (2003–2004)

Mi lesz ebből a világból, ha már egy Tarantino is kettébontja a filmjeit csak azért, hogy többet kereshessen vele, dohogtam magamban, amikor kiderült, hogy mik a tervek a Kill Bill-lel. Nem is néztem meg egyből, csak kisvártatva, vagyis akkor, amikor a második rész is kijött. És akkor rájöttem: hülye vagyok. Ez a két film ugyanis sok tekintetben tényleg két film. Például a bosszú és az erőszak mint téma megközelítésében vagy akár a színek használatában, hogy két egymástól távoli nüansszal hozakodjak elő. Míg az első csak úgy szikrázik a sok mészárlástól, a második nagyságrendekkel halkabb és moralizálóbb, utólag magam is meglepődtem, hogy az első jobban bejött nekem, egységesebbnek, stílusosabbnak, dinamikusabbnak találtam. 9/10 és 8/10.

Death Proof (Halálbiztos), 2007

Az első Tarantino, amit időnként untam. Mármint a nézése közben. Ha valaki azelőtt olyat állít, hogy létezhetnek Tarantino-féle párbeszédek, amik nem szórakoztatóak, egyszerűen kikacagom. De nagyon. Nos, a Death Proofban vannak ilyen párbeszédek, és nem is kevés. Még szerencse, hogy a Dodge Charger gyönyörű autó, és az is, hogy a film vége a leszámolással mégiscsak vidámra sikeredett. Nem is kicsit, hanem átütően. 6/10.

Inglorious Basterds (Becstelen Brigantyk), 2009

Volt egy időszak az életemben, amikor keveset jártam moziba. Így maradtam le egy időre az Inglorious Basterdsről. A Death Proof után eleve úgy éreztem, nem fontos már annyira Tarantino, a régi fénye megkopott, régen minden jobb volt, stb. Ha a Kill Bill-es késlekedés okán egyszer már lehülyéztem magamat, itt most még helyénvalóbb ezt tennem. Mekkora egy sziporkázás már ez a film? Legalább akkora, mint a Pulp Fiction! A mester nem mutatott jobb formát életében, zseniális figurák, szenzációs fordulatok, perfekt sztori, őrült dramaturgia, az pedig, hogy a történelmet is kifordította a sarkaiból, nem ostobaság, hanem az utóbbi évtized legnagyobb húzása – az utóbbi évtized talán legnagyobb filmjében. 10/10.

Django Unchained (Django elszabadul), 2012

Éppen ideje volt, hogy a westernbuzi Tarantino végre csináljon egy westernt is. De még milyet! A western kifejezetten kötött műfaj, és nemcsak azért, mert lovaknak és lövöldözéseknek mindenképpen lenniük kell benne. Megvannak tehát a szabályai, amikről azt gondolnátok, csak alkalmazkodni lehet hozzájuk, felrúgni őket tilos – aztán jön egy ilyen alak, mint ez a rendező, és egyszerre tudja csinálni mindkettőt. Ahol kell, túlhangsúlyoz – az a rengeteg művér! –, ahol kell, kopíroz, és ebből nem katyvasz meg káosz lesz, hanem mestermunka, ami egy másik, a látványon túli síkon még okosan is tud beszélni valamiről, történetesen a szabadságról. 9/10.

––––––

Ez 8,286 pontos átlag a 10-es skálán. A film – ha ipar, ha művészet, ha mindkettő egyszerre – nem elemista számtan, de mutassatok nekem még egy rendezőt, aki hasonlót tudott az elmúlt két és fél évtizedben. Nem-nem, szó sincs róla, hogy a legnagyobb művész lenne, vagy ilyesmi, nem véletlenül írtam azt, hogy a legnagyobb király. Na és az sem véletlen, hogy szinte semmit nem mondtam a világának a tartalmáról. Mármint gondolatokról, állításokról, mélységekről és hasonlókról. Nem azért, mert ezeknek híján lenne – legalábbis szerintem –, de én nem ezt tartom fontosnak benne. Hanem azt, hogy neki és nála mindent szabad.

Azt is, hogy a The Hateful Eight címében – ami a 8. filmje – elrejtsen egy ijesztő szójátékot. Hiszen nincsenek korlátok és görcsök. Se ilyenek, se másmilyenek, se semmilyenek.

Disclaimer: volt évekkel ezelőtt egy hasonló posztom – bár sokkal rövidebb meg minden – a tumblr-emen, de az már nincsen, hiszen a tumblr-emet is megöltem nemrég, és amúgy is ki akartam ezt a témát dolgozni egy kicsit jobban.