Miért ne lehetnék Ferencváros-szurkoló?

Annak idején már csak azért sem lehettem, mert körülöttem szinte mindenki őket szerette. De most, hogy annyian gyűlölik őket – sajátjaik nem kis részét is beleértve –, már más a helyzet.

Sokszor megírtam már – önismétlés a tudás anyja –, hogy hogyan szoktam le a magyar labdarúgásról a kilencvenes években, és azt is, hogy a válogatott miért kezdett el érdekelni tavaly ismét. Az azonban, hogy konkrétan Dárdai Pálnak köszönhetően történt valami – egy-két hét, és meglátjuk, lesz-e, lehet-e szép folytatása ennek a sztorinak –, összességében nem jelent sokat. Néhány jó meccstől még nem tör ki a futballforradalom. A szubkultúra ugyanaz marad.

Okoskodtam ráadásul arról is, hogy miért nem nyerheti meg Orbán Viktor a nagy bulit, melynek keretében sok milliárdos stadionok építésével igyekszik színvonalat emelni.

Szerintem ez az utóbbi a legérdekesebb hosszú távú kérdés továbbra is. Hogy mennyit hoznak ezek a létesítmények. Hogy mennyit visznek, szintén nem mellékes, de azt most tegyük félre. Azt a pénzt már elvitték úgyis, és senki nem fogja nektek visszaadni.

Amit a Ferencváros csinál, az roppant érdekes kísérlet. Kapott a klub egy csodálatos stadiont – vannak ennél különbek a környéken is, de magyar szemmel nézve tényleg elképesztő jelenség az az aréna, mint arra Szily László is rácsodálkozott múlt héten –, és ennek következtében egy csomó minden megváltozott. Ami a drukkertábort illeti, ez a változás kissé zord körülmények között zajlik – és még nincs vége –, amikor szimplifikálhatnékom támad, hajlamos vagyok az amúgy is többfrontos Fidesz–Jobbik-küzdelemre egyszerűsíteni az ügyet.

Viszont abszolút laikusként egyre inkább úgy látom, hogy Kubatov Gábor áll győzelemre. Hiába hitték és várták sokan, hogy az ultrák nélkül kongani fog a stadion, a nézőszám lassan növekszik. És ha ez így megy tovább, ez a növekedés nem fog megállni. Mármint: ha olyan lesz a csapat, amilyenné válni látszik. Ha úgy játszik, mint a Barcelona – hehe –, hogy a csudába ne lennének rá kíváncsiak egyre többen és többen? Hogy van-e hangulat, és hogy mit nevezünk hangulatnak, az más kérdés. Az anyázás szabadságát én sem vitatom el senkitől – magam is voltam már végletesen ideges különféle csarnokok lelátóin –, de a bazdmegazanyádat típusú kórusművek előadását nem tekintem hangulatnak. Ha ezt nem tolerálják, az nekem nem fáj.

Tudom természetesen azt is, hogy nem ártatlan szűzlányok háborúznak aljas szatírokkal – még ha néha hasonlót is szeretnének láttatni az érdekelt felek, mind a két oldaltól –, és azzal is tisztában vagyok, hogy ennek a háborúnak még jó ideig nem lesz győztese és vesztese. Csapásokat adnak, csapásokat kapnak, és gyakran mennek jó helyre a pofonok.

De hogy miért dörzsölheti a markát most mégis Kubatov Gábor, az roppant egyszerű. Azért, mert kezd megjönni a futball – és ha az megjön, még inkább meg fog jönni a közönség is. Mert az aréna tényleg fontos, de ha nincsen benne semmi, akkor önmagában annyit is ér, semmit.

Egyszer már rácsodálkoztam arra, hogy mintha tényleg a labdarúgásra emlékeztető játékot kezdené játszani a Ferencváros, aztán láttam az elmúlt pár hétben, hogy pontvesztés nélkül vezet a csapat a bajnokságban. Úgyhogy megnéztem szombaton a Debrecen elleni meccsüket a tévében. Olyan simán nyertek 3-0-ra, hogy nem kifejezés. Mentek, mint a meszes, de nem ész nélkül, hanem ügyesen, szervezetten és magabiztosan, és láttam egy rakás jó játékost is, Dibusz kapustól Nalepa védőn át Lamah középpályásig, de ezen a magyar szinten remek a lassú Böde, a kicsi Radó, az öreg Hajnal és a fiatal Nagy is, Ramirezből meg főként bármi lehet.

Ez a Thomas Doll tud valamit. Hatból hat győzelemmel, hét pont előnnyel első a Ferencváros, kimagaslik a mezőnyből, kis túlzással oda lehet adni neki a bajnoki címet már most. Elég régen nyert ilyet utoljára. Az ultrák a csapatuk alig várt nagy sikereitől fosztják meg saját magukat.

Oké, azt sem felejtettem még el, hogy mire volt elég ez a Ferencváros nemzetközi viszonylatban idén. Egy továbbjutásra egy gyenge holland és egy kiesésre egy közepes bosnyák csapat ellen.

Ám a nyári kiesés már a múlt, ha rendesen sikerül elkapni a fonalat, még bármit is hozhat a jövő. Lehet ugyan, hogy semmit, csakhogy mindenki sokkal kevesebbet várt annál is, ami már meglenni látszik. Rendes, tisztességes és igazinak látszó futballt sem várt például senki.

Úgy emlékszem, utoljára abban a húsz évvel ezelőtti Bajnokok Ligája-szezonban voltam kint Ferencváros-meccsen az Üllői úton. A Grasshoppers elleni 3-3 alkalmából. Még aktív Honvéd-drukkerként is szerettem azt a csapatot. Akkor is azt hittük, a pénzből, amit a BL-szerepléssel keresnek, itthon legyőzhetetlenek lesznek hosszú-hosszú évekig, és ha nem is állandó, de rendszeres résztvevőivé válnak a ligának. A történet szomorú végét mindenki ismeri.

Úgyhogy ebből a mostani felívelésből is lehet bármi. Bukás is – de az is, hogy a szezon végére tényleg csordultig tele lesz a stadion. Hogy ultrákkal vagy nélkülük – a történelem menete felől nézvést részletkérdés. De az is megtörténhet – miért ne szaladhatnék előre kivételesen –, hogy valamikor a jövőben összejön egy BL-csoportkör. Attól pedig pláne nagyon lelkes szurkoló lennék megint. Hiszen már szombaton is azt vettem észre, hogy örülök a góloknak.

Fotó: Czeglédi Zsolt/MTI