A 100 kedvenc együttesem – 13. They Might Be Giants

A zenekar, amely ma már népszerű tévéműsorok zenéit írja és sikeres gyereklemezeket csinál – és amely legalább annyira amerikai, mint egy texasi bluesrock-zenekar – leginkább arról nevezetes, hogy vicces. Pedig még jobb dalokat is írnak, mint amennyire viccesek.

Bevezető

Valójában velük kellett volna kezdenem az egész sorozatot, hiszen ha nincs They Might Be Giants, talán én sem vagyok most pont itt. Érdekelt engem a zene 15 éves korom előtt is, de a kortárs pop egyáltalán nem, egészen 1990 júliusáig. Akkor történt az a szerencsétlen eset, hogy pár napra magamra maradtam a nyári szünetben: a szüleim dolgoztak, a barátaim valahogy mind elutaztak, még a húgom se volt otthon, és unalmamban a nem sokkal korábban bevezetett kábeltévés csatornákat néztem. Az akkor még videoklipeket játszó MTV-t és Super Channelt addig kifejezetten lenéztem, de akkor unalmamban oda is kapcsoltam, és egyszer csak hallottam egy számot, ami tetszett. Ez volt a Birdhouse In Your Soul egy teljesen ismeretlen együttestől. Mivel újra hallani akartam (és látni a sajátosan idióta videót), egyre többet néztem ezt a két adót, és hamarosan függő is lettem – így hálózott be teljesen a popzene.

Azt persze nem tudhattam, hogy a They Might Be Giants valójában egyáltalán nem volt ismeretlen: akkorra már nemcsak Amerikában számítottak az egyik legnépszerűbb alternatív rockzenekarnak, hanem ebben az évben nemzetközi sikerük is lett, pont az említett dallal, illetve egy 50-es évekbeli szving sláger, az Istanbul (Not Constantinople) feldolgozásával, aminek szintén játszották a klipjét. Lemezt azonban akkor még nem tudtam szerezni tőlük, úgyhogy maradt egy pocsék minőségű, a tévéből mikrofonnal csinált magnófelvétel, amit egy idő után el is felejtettem, ahogy jöttek az újabb kedvencek.

Évekkel később tudtam csak pótolni a mulasztást: akkor épp az 1996-os lemezük jelent meg, erről több írás is volt valamiért a magyar sajtóban, úgyhogy megszereztem, és nem sokkal később végre elhoztam az Indie+Go lemezboltból az 1990-es sikerlemezt, a Floodot is, hogy átmásoljam (azóta megvettem cédén ám!). A következő évek során még beszereztem az összes fontos lemezüket, meggyőződtem róla, hogy a They Might Be Giants tényleg fasza zenekar volt, de aztán a későbbi pályájukat már kevésbé követtem. A 2001-es nagy slágerük, a Malcolm In The Middle című sitcom főcímzenéje (Boss of Me) sem tetszett annyira, de legalább a 21. században is visszakerültek a listákra. Az utolsó albumuk, amire emlékszem, a 2007-es The Else volt, a gyereklemezeknek és a többinek már csak távolról szurkoltam. Élőben nem láttam őket, mert tudtommal a környéken se jártak soha, viszont örülök, hogy még mindig sikeresek, sőt. Kívánok nekik hosszú boldog életet, és hát hálás leszek nekik, nem kicsit.

Kik ezek?

John Linnell és John Flansburgh egy Massachussets állambeli kisvárosból ismerték egymást, majd évekkel később meglepve konstatálták, hogy ugyanabba az apartmanházba költöztek Brooklynban. Kettesben vágtak bele a zenélésbe: Linnell énekelt és harmonikázott, Flansburgh gitározott, az alapokat dobgéppel/magnóval rögzítették. Szokatlan módját választották a promónak is: Dial-A-Song néven üzenetrögzítőn hívható szolgáltatást indítottak 1985-ben, ahol az együttes dalait lehetett meghallgatni telefonon. A nevét egy régi filmből választó They Might Be Giants feltűnése egybeesett az alternatív rock megjelenésével – punkos esztétikával, csináld magad-hozzáállással és hétköznapian öltözködő fiatalok sima pop/rockzenét csináltak –, ők pedig nemcsak, hogy humorosak voltak és szokatlan klipekkel jelentkeztek, senkivel sem összetéveszthető és jó számokat is írtak közben.

Olyannyira, hogy a nyolcvanas évek végére a duó már az egyik legnépszerűbb alternatív zenekar volt Amerikában, és amikor a harmadik albumuk, a már említett Flood megjelent, Linnellt és Flansburgh-t felfedezték a britek is, és úgy nézett ki, ők lesznek a kilencvenes évek vezető alternatív popsztárjai. Hát nem így történt: bejött a Nirvana és a grunge, a They Might Be Giants pedig megmaradt jópofa hülyegyerekek zenekarának, és a tábora inkább zsugorodni kezdett, mint nőni. Pedig még azt is meglépték, hogy a ’94-es John Henry album idejére rendes zenekarrá alakultak, igazi ritmusszekcióval és egy ritmusgitárossal, de hiába, a tendencia csak nem akart megfordulni egészen az ezredfordulóig, amikor is jöttek a már említett tévés dalok.

A Boss of Me még Grammy-jelölést is hozott az együttesnek, és a digitális szép új világ ismét keresetté tette az internet jelentőségét az elsők között felismerő They Might Be Giants nevét, amely innentől már felváltva jelentetett meg rendes albumokat, illetve gyereklemezeket, köztük amolyan ismeretterjesztő albumokat is. Innentől már megszámlálhatatlanul sok tévéműsorban, filmben és reklámban lehetett találkozni a már öttagú zenekarral, amely azóta is bőszen koncertezik, folyamatosan új dalokon és lemezeken dolgozik, és nem véletlenül nevezik a legkeményebben dolgozó amerikai zenekarnak, komoly rajongótáborral (idén is jelent meg új album egyébként). Mégis számomra ez már csak a megérdemelt jutalomjáték egy zenekarnak, amely nagyon is rászolgált erre egykoron.

Miért?

A kilencvenes években nagyon sok ún. vicces amerikai/kanadai zenekar jelent meg a színen, de ezek vagy súlytalan idétlenségek voltak, mint a Presidents of the United States of America, vagy rosszabb esetben jellegtelen college-rockot is játszottak, mint a rosszemlékű Barenaked Ladies. A They Might Be Giants viszont úgy volt szórakoztató, hogy közben a zenéjük is idomult ehhez: egy TMBG-dal sosem kiszámítható, hanem tele van váratlan fordulatokkal, egészen meglepő helyekre lyukad ki, és közben belga expresszionista festőkről vagy 19. századi amerikai elnökökről, és hasonlóan abszurd hülyeségekről szól. Épp ezért gondolom, hogy nem tett jót nekik az amúgy elkerülhetetlen rendes zenekarrá alakulás: azóta a TMBG már inkább hangzik úgy, mint egy átlagos alternatív rockzenekar, addig meg semmihez se lehetett igazán hasonlítani, és pont rájuk illett a magyarra nem igazán lefordítható quirky jelző.

És persze az egész vicceskedés semmit nem érne, ha Linnell ne lenne egy alulértékelt popzenei géniusz, akit pont jól egészít ki Flansburgh kicsit kísérletezőbb egyénisége. A ’92-es Apollo 18 lemezig tartó legjobb korszak tele van időtlenül jó számokkal, melyekben keveredik a new wave és a punk, a lo-fi barkácspop és a brit invázió dallamossága, meg az egész amerikai könnyűzene a folktól a szvingen át a legváltozatosabb műfaji kirándulásokig. Amiért egyébként a zenekarnak nincs igazán kanonizált remekmű albuma, az is a nagy eklektikusságának köszönhető: a legjobb lemezek is tele vannak mindenféle közjátékokkal/idióta számtöredékekkel, amelyek sokadszori meghallgatásra már olyan nagyon azért nem viccesek. Az pedig csak bónusz, hogy Linnellnek nagyon jellegzetes (és nagyon jellegzetesen amerikai) ének- és orrhangja van, amin meglepően széles skálát bír kiénekelni.

Amiért pedig még tisztelni is lehet a két Johnt, az az elhivatottság, amivel két antisztár geekből szívós munkával és kifogyhatatlan kreativitással, a saját erejükből valószínűtlen popsztárokká váltak. Csak ketten vagytok a zenekarban? Nem baj, megoldjuk. Balesetet szenvedtetek és betörtek hozzátok, amiért nem tudtok koncertezni? Nem baj, elindítunk egy üzenetrögzítős szolgáltatást (tényleg ez volt a háttere). Kezdettől fogva használták az internetet, és 1999-ben ők voltak az első nagykiadós zenekar, amely teljes egészében feltette a lemezét mp3-ban. Ugyancsak sokat segített ez abban, hogy a közönséggel való kapcsolat is személyesebb legyen, mint a legtöbb, a valóságtól elrugaszkodott sztárzenekaré, nem véletlenül van összetartó és hűséges táboruk. Szóval tényleg, csupa olyan erény, amit Amerikában tisztelni szokás. Sőt, nem csak ott.

Három érv

Don’t Let’s Start (1986)

Az első lemez legismertebb és legjobb száma, ezzel és a hozzá tartozó, valószínűtlenül csodás klippel váltak ismertté az amerikai college-okban, és nem nehéz megérteni most sem, hogy miért. Amikor először láttam, nem győztem hová kapni a fejem: mi az a henger a fejükön? Ki az az öregember, akinek a felnagyított feje ringatózik a háttérben? Miért kell felrobbantani a tangóharmonikát? És mi az istentől pörög ez a két neurotikus barom úgy, mint majom faszán a stanicli? Közben meg milyen jó az a szörfrockos gitárriff, meg milyen lendületes és megunhatatlan a szám, ami magával ragadóan pörög két és fél percen keresztül. Ráadásul még arról is énekelnek, hogy mindenki meghal, frusztrált és szomorú, mert senki nem kapja meg, amit szeretne. Lehet, hogy pont ők ezt már máshogy látják.

Birdhouse In Your Soul (1990)

Vannak jó páran, akik szerint az Ana Ng a They Might Be Giants csúcsdala, de hát számomra már csak az ismert előzmények miatt sem lehet más, mint ez. Ami egyfelől tényleg egy perfekt popdal (még a brit top 10-be is bejutott meglepő módon), és kivédhetetlenül dallamos, másfelől meg azért vannak itt is szokatlan váltások, harmadrészt a mai napig fogalmam sincs, hogy miről szól pontosan (állítólag az elektromosságról és az éjszakai világításról). Azt pedig érdekes adalékként jegyzem meg, hogy a dal producerei a Madness albumain is dolgozó Clive Langer és Alan Winstanley voltak, ami egyáltalán nem is meglepő választás. A klip pedig zseniálisan értelmetlen.

Fingertips (1992)

Említettem már a TMBG vonzódását a fura daltöredékek, stílusváltások és mindenféle idiótaság iránt, ami itt egyben meghallgatható: az Apollo 18 végén egymás után 21 ilyen hallgatható meg, valahogy egységessé gyúrva. Van köztük olyan, amiből simán lehetett volna rendes szám, és van, ami a maga 6 másodperces valójában is igazi remekmű. Nagyon sokszor idegesít az ilyesmi öncélú marháskodás, de ez szórakoztató. Mennyire jó már a Come On and Wreck My Car?! Vagy a Heart Attack, ami tényleg arról szól, hogy a narrátornak épp infarktusa van (és a szövege is csak ennyi). És a többi tizenkilenc se kutya.