Mennyivel jobb lenne a világ, ha nem félnénk a haláltól

Andrej Tarkovszkij nem olyan jó, mint régen. Pedig a filmjei aligha változtak az utóbbi harminc évben. De elég sok minden eszembe jutott abból kifolyólag, hogy megnéztem az Áldozathozatalt.

Kommentben ígértem, hogy meg fogom ezt tenni, ez alatt a poszt alatt, úgyhogy meg is néztem este. Nem volt nagy kunszt, megvan a mester összes műve, méghozzá nem is letöltve, hanem gyűjteményes dévédésdobozban, vannak néhányan, akik megérdemlik a kivételes bánásmódot.

Mint mindennek, ami fontos, Tarkovszkijnak is története van. Úgy emlékszem, tizenhat éves korom környékén volt egy életműsorozata a magyar televízióban – nem rémlik, hogy maguk az oroszok is sztárolták volna a nyolcvanas évek elején –, és már akkor megnéztem több filmjét. A Sztalkert például egészen biztosan végigszenvedtem, mert tanulmányaimból – a Filmvilág összes számát megvettem, nálunk is kapható volt, és betűről betűre kiolvastam – tudtam, hogy jónak kell lennie. Kár, hogy a gyakorlat nem igazán tartott lépést az elmélettel, vagyis még nem bírtam rendesen értelmezni és használni azt az egyébként alapvető igazságot, hogy a film nem pusztán történet, hanem sokkal-sokkal több annál. Hogy kép és hang is, egyebek mellett, meg még mennyi minden. Bár az is igaz, hogy elég jelentős extra vizuális fantázia kellett volna hozzá, hogy azokat a csodálatos zöldeket, amik a film későbbi többszöri újranézése alkalmából rendre lenyűgöztek, az ócska tévénk képernyőjén is fantasztikusnak lássam.

Az idő telt-múlt annak rendje-módja szerint, és alig néhány évvel később – a peresztrojka és a glasznoszty jegyében, amelyekről bizonyára hallottatok – egyszer csak a szélesebb közönség számára is elérhetővé tették Andrej Tarkovszkij komplett munkásságát. Már úgy értve, hogy a nagy műveket kiszabadították a fő- és nagyvárosok apró filmklubjaiból, és olyan távoli és provinciális helyeken is levetítették őket retrospektíve, amilyen Ungvár volt akkoriban. A szélesebb közönség persze nem törte kezét-lábát annyira, hogy láthassa a legendás alkotásokat – a művész fájdalmasan korai, 1986-ban bekövetkezett halála után sem –, de az soha nem zavart engem semennyire sem, ha tucatnyinál is kevesebben ültünk egy méretesebb moziteremben.

Direkt szeretem az ilyet. Valahogy így tettem tehát magamévá a komplett Tarkovszkij-filmográfiát – a történelmi hűség jegyében meg kell említenem, hogy az Iván gyermekkora csak később került elém, már Magyarországon, az Örökmozgóban –, és a lehető legteljesebb mértékben le voltam nyűgözve. Ha hiszitek, hiszitek, ha nem, nem – bár jobban szeretném, ha hinnétek –, de semmi kultúrsznobizmus nem volt ebben, húsz-egynéhány évesen nagyon is eltalálták a lelkemet ezek a filmek. Ilyen érzékeny srác voltam, nincs mese. Annyira el lettem találva általuk, hogy lépten-nyomon áradoztam róluk minden szembejövőnek, és egy barátom – aki ma már szintén nem fiatal, és magas pozícióban van pillanatnyilag – mondta is, hogy ne legyek már annyira orosz. Miért is ne, válaszoltam – vagy csak gondoltam –, miért is ne.

A kedvencem a Sztalker lett, amelynek megtekintése az újabb alkalmakkor már semmilyen szenvedést nem okozott, annyira mazochista én sem vagyok, hogy ötször-hatszor beüljek valamire, ami fáj. De odacsapott az Andrej Rubljov is – ó, az a fergeteges harangöntéses fejezet –, a Solaris, a Nosztalgia és az Áldozathozatal dettó, csak a töredezettnek és zavarosnak tűnő Tükörrel nem tudtam mit kezdeni, érteni akartam azt is, az utolsó kockáig. Mondjuk elővettem őt egy-két hónapja megint, és nem értettem, hogy mit nem értettem régen, de erről később.

Elfogytak valahogy a nyolcvanas és a kilencvenes évek is, és bár nem felejtettem el Andrej Arszenyevicset, a mindennapokból eltűnt. A film mint olyan sem volt már annyira jelentős – jöttek más dolgok, a bor, a jégkorong, ez a hülye újságírás, gőzöm sincs, mindig jó döntéseket hoztam-e –, vagy ha mégis, akkor az újabb menőkre figyeltem, Kusturicára, Tarantinóra, a Coen testvérekre, Balabanovra és így tovább. Hiszen az élet nem áll meg! Jól is néznénk ki!

Mígnem kiadták itt ezt a gyűjteményes cuccot – néhány évvel ezelőtt –, én meg megvásároltam haladéktalanul. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy azonnal rávetettem magam, sajnos ellenkezőleg, az igazság az, hogy mind a mai napig nem értem a végére. A Sztalkert megnéztem hamarjában – ez magától értetődő –, aztán apránként a Nosztalgiát, a Rubljovot és a Tükört is, a Solarison viszont egyszer elaludtam szégyenszemre. Durva, ugye?

Közben azt vettem észre, hogy nem annyira erősek ezek a filmek, mint amilyenek a maguk idejében voltak. Először csak mint gyanú fogalmazódott meg ez bennem, ám ez a gyanú egyre fokozódott. Furcsa módon épp a Tükör, amiről azt hittem harminc éve, hogy nem értem, csak az lett sokkal erősebb, tisztább, komolyabb, mint egykor volt. A történetek a többiben szimplábbak lettek, a szimbólumok banálisabbak, az eszmei mondanivalók szájbarágósabbak, a képek – a rengeteg vízzel – modorosabbak, a szavak pláne átlátszóbbak és direktebbek.

A filmek nyilván nem változtak, én viszont igen, nem is keveset, de ez önmagában még nem lenne elég magyarázatnak szerintem. Nemcsak mi ketten vagyunk ugyanis a világon – a film és én mint néző –, van még kontextus is, és ezt az a kurva idő is alakítja. De mégiscsak különös, hogy mekkorát bír kopni az, ami valaha kophatatlannak sejlett. Hogy egy vígjáték a hatvanas évekből nem nevettet már (te jó ég, milyen fájdalmasan rossznak találtam nemrég a Rózsaszín párducot!), vagy hogy egy krimi a hetvenesekből nem szórakoztat (Columbót leszámítva), az érthető és okés, de hogy egy Tarkovszkij is szürkül, azt ki a fene gondolta volna?

Filmek helyett filmtörténetetet nézni – ahhoz meg már komoly elhivatottság kell.

Oké, ennyire nem durva a helyzet, egy kicsit túlkarikíroztam ezt az egészet most. Elvégre az Áldozathozatal sem okozott semmi fájdalmat és szenvedést – sokadszori újranézés volt ez is –, semmi ahhoz foghatót, amit a Stalker tizenhat éves koromban. Tisztában vagyok az értékeivel.

Csak hát nem sodort magával, nem kavart fel, nem csapott belém, nem gondolkodtatott el. (Már ha ez a poszt nem fogható fel elgondolkodásnak.) Annak ellenére sem, hogy – talán, mert pont egykorúak vagyunk a rendezőjével, milyen különös – tőlem sem állnak távol mostanában bizonyos kérdések, amelyek annyira foglalkoztatták Tarkovszkijt minden egyes művében. Hit, szavak, múlt, jelen, értelem, érzékenység, elvágyódás, üresség, halál, stb., értitek ti ezt.

Az a baj az Áldozathozatallal, hogy túl egyszerű, és az egyszerű mindig szép ugyan, de hiába, ha nem mindig tartalmas, nem mindig gazdag, és előfordul, hogy nem elég fajsúlyos. Értem én, hogy a bűn az, ami fölösleges, értem, hogy a szavak gyakran semmit sem jelentenek – de még mennyire, hogy értem! –, sőt azt is értem, hogy a cinizmusnak csak jelenideje van. És szépnek látom, ahogy lángol Erland Josephson háza, és szépnek tartom, hogy van, aki tovább locsolja a kiszáradt fácskát. Szépnek, de nem elegendőnek. Többet szeretnék. Szeretnék többet érteni. Vagy lehet, hogy azt szeretném, hogy ne értsek ennyire mindent?

Nem-nem: szó sincs róla, hogy régen minden jobb lett volna. Pont arról beszélek, hogy ez nem igaz. Hogy az idő múlik, és mi félünk ettől, az csak egy sajnálatos körülmény, semmi több.